Akkor és most

Köszönet tanárainknak

Albert Zsuzsanna levele

Albert Zsuzsanna költő, kritikus, irodalmi szerkesztő

Kivonatos idézet Kökény Sándorné: A pesterzsébeti leánygimnázium - Bagi Ilona Gimnázium 

emlékkönyvéből (276-280. old.)

Angyal

Emlékezés a szeretett osztályfőnökre, Dr. Bayer Istvánnéra

Nevét korábbi diáknemzedékek örökítették ránk; mikor tanított minket, természetes volt, hogy ez a neve, késõbb visszaemlékezve rá, édeskésnek éreztem, pedig õ nem volt az. Hogy volt benne valami jelentõsebb értelemben vett angyali, azt most ismertem fel igazán, angyaliságának természetét, amikor leányai felõl próbáltam megközelíteni az õ ifjúi alakját.
Valóban angyali volt, de arkangyal, nem lángpallossal, hanem beteljesedve Istennel és igazsággal; jóságos erõfeszítés nélkül, mert erkölcsi erõvel; keménység nélkül, mert lágyságában is annyi szilárd nyugalom, annyi megalapozott tiszta öntudat volt, ami csak angyalok tulajdona lehet, vagy azoké, akiknek tiszta a lelkiismeretük, megalapozott az életük, amelynek gyökerei a múltba, virágai a jövõbe nyúlnak.

Nekem az volt a gyönyörű ebben a fehér falú gimnáziumban, melynek oly tiszteletreméltó híre volt Erzsébeten, ahová rangot jelentett bekerülni, hogy olyan természetes egyszerűséggel beszéltek velem, mint eddig tanár soha. A gimnázium kicsi volt, otthon jellegű, mert lakásokból volt átalakítva: "magángimnázium" nyilvános joggal.
A Práter utcai Gimnáziumba is jelentkeztem, az állami iskola volt, ahol nem kellett fenntartási díjat fizetni de én már csak ebbe a kicsi, otthon jellegű magángimnáziumba szerettem volna menni, mert akkor már nagyon szerettem Angyalt. Én nem tudtam megválni Angyaltól, és könyörögtem szüleimnek, hadd járjak abba a kis fehér falú iskolába, ahol Angyal lesz az osztályfõnököm. Beiratkoztam. Mégsem lett Angyal az osztályfõnököm, mert a különbözetis gyerekeknek külön osztályt szervezett az iskola. Angyal aztán művészettörténetet és történelmet tanított az osztályban. Az érettségi elõtt, amikor egyesítették a két párhuzamos osztályt, mégis osztályfõnököm lett.

Lelkiismeretes, jó tanáraink voltak, jó szakemberek, jó pedagógusok. Európai magyarok. Ezek között volt dr. Bayer Istvánné Bakos Magdolna az egyik legkiemelkedõbb egyéniség. Akkor én még nem tudtam, hogyan kell egy tanárnak beosztani azt az 50 vagy 45 percet, de azt tudta mindenki, hogy feleltetés, tanítás, ismétlés mit jelent, ott mi a tanár és diák dolga, és kétsége nem volt senkinek, hogy a történelem nagyon komoly, fontos dolog, kemény munkát kívánó tantárgy. S egyáltalán: a munka, az igazmondás, egymáshoz való viszonyunk erkölcsi kérdés, ott nem volt se súgás, se puskázás, nem késett sem a diák, sem a tanár. Ez volt a rend, ez volt a természetes, mint a fehér falak, vagy a tízperces mozgás a kicsiny udvaron, jó levegõn, ahol szűken bár, de elfért a csöndes leánysereg. Igaz, Angyal osztályát strébernek tartották az iskolában, én azonban máig nem tudom felfogni, miért lenne szégyen, ha az ember rendesen elvégzi a munkáját.

Angyal katolikus volt, és mélyen vallásos. Helytelenítette az egyházak közötti ellenségeskedést, és mi tudtuk, hogy azt is gondolja, amit mond. Õ nevelte belénk többek közt azt a felvilágosodott szemléletet, amelytõl mindenfajta szűk látókörű gyűlölködés idegen. Amely tiszteli a mások meggyõzõdését.
Legnevezetesebb órái talán - de lehet, hogy csak a legzavartalanabbak, mert még nem szólt bele a politika - az ókorról tartott leckék voltak, a görögségrõl, amelyet a "historia est magistra vitae" (történelem az élet mestere) szellemében tanított. Hozta magával egyetemi éveinek klasszikus örökségét, a görög demokrácia, a klasszikus latin és keresztény (vagy keresztyén) tanítás humanizmusát. Lélek és test harmóniájának eszméjét, amint maga is a harmonikus szépség és értelem megtestesülése volt.
Mesélt az ókori görög peripatetikus iskoláról, és én, amikor cikket kért tõlem valamelyik újság, mint diáktól, hogy mi szeretnék lenni, öntudatlan ártatlansággal leírtam, azt az iskolát, amirõl õ beszélt nekünk, hogy olyan iskolában, úgy szeretnék tanítani, fák között sétálva beszélgetni, aztán visszatérni a fehér falak közé.

Ha jól emlékszem hatodikosok voltunk, amikor megalakult a városban a Diákszövetség,  melynek iskolai vezető tanára Bayerné lett. Az iskola diáktitkárának Kalmár Veronikát választotta osztályából, de Őt "polgári" származása miatt nem fogadták el, s akkor esett a választás rám. Angyal megkért, és én boldogan a megtiszteltetéstől, anyám tiltakozása ellenére, vállaltam. Ettől a perctől kezdve máig, éltem két tűz között. Engem a városi titkárság szidott a leánygimnázium "kispolgári" szelleme miatt, az én kispolgáriságomat és arisztokrataságomat vetették szememre, mint örökös pártonkívülinek a funkcionáriusok, viszont a kívülállóknak gyanús voltam. Volt abban valami szörnyű, hogy ő elmondta nekem, hogy úgy gondolja, mindenben meg kell keresni a jót, így ebben is, aztán ezt nekem már nem volt szabad továbbadnom.

Nem voltam sokáig titkár. Kalmár Eszter temetésén a diákok részérõl  még én mondtam a búcsúbeszédet.

Akkor már a történelmet alig lehetett könyvbõl tanítani. Angyal elõadott, mi jegyzeteltünk - arra nem emlékszem, mi volt a negyedikes anyag, de arra igen, hogy amikor a keleti despotizmusról beszélt, tudtuk, hogy napjainkra gondol. (Nem mintha az egyetemen egy év múlva Szabó Árpád nem így tanította volna a történelmet; meg is fosztották egyetemi katedrájától. S én azt a szakot, amit Angyal iránti rajongásból választottam, ott is hagytam egy év után, amikor mások, másképpen tanították.)
Azért lettem a magyar mellett történelem szakos, mert olyan akartam lenni, mint õ, mert az õ tantárgyát tartottam a legértékesebbnek (a magyar mellett) a legmagasabb rendűnek. S azért volt az, mert õ tanította.

Azt hiszem, volt idõ, késõbb, mikor kicsit kritikával néztem, ahogy õ is engem. Hiszen végsõ soron õ volt az oka (neki köszönhettem), hogy a Rádióba kerültem, mert ha nem voltam is párttag, az egykori diákszövetségi múlt ott volt a hátam mögött. És a Rádióban valóban sok szép és hasznos munkát végezhettem, de sokat szenvedtem, és mindig - még mindig - tanár szerettem volna lenni egy olyan iskolában, ahol csak sétálunk a fák között, és okos és bölcs dolgokról beszélgetünk. És nem Hegelt, s pláne nem Marxot szerettem, hanem - persze, irodalom szakos lévén - Platónt meg Arisztotelészt (róluk is tõle hallottam elõször, s hogy el volt keseredve, amikor a tanári könyvtárból Schopenhauert kértem!), s õk egyenesen vezettek legkedvesebb kortársköltõimhez, íróimhoz, a szintén antik harmóniát hirdetõ Jékely Zoltánhoz, Csorba Gyõzõhöz, Takáts Gyulához, Rónay Györgyhöz, Weöres Sándorhoz vagy Németh Lászlóhoz.

Gyermekeimet is így neveltem, hogy a görög "kalokagathia", a test és a szellem egyensúlya eszméjének megfeleljenek, s a magyar népmesét éppúgy fújták, mint a görög mitológiát, s ezt már unokáim is öröklik.

Õ aztán egy idõre, amint hallottam, elkerült Erzsébetrõl, hiszen az iskola is hol más épületbe duzzadt át, hol átalakult, hol megszűnt. De az õ tanítványai megismerik egymást. És úgy gondolom, s minden szépítés nélkül, hogy ha én a hallgatóim szeretetét elnyertem, abban nagy része van annak, hogy talán sikerült továbbadnom az õ tanítását.
Õ is bizonyára kapta: a szüleitõl, a magyar értelmiségi hagyományból; talán Kerényitõl, Kodálytól és nem tudom kitõl: Németh Lászlótól, Babitstól vagy Kereszturytól, de mindenképpen a magyar kultúra s a magyar értelmiségi magatartás legfontosabb örökségét adta tovább nekünk. Jól, okosan, egyénien és kedvesen, tisztességgel, veszélyt is vállalva, amint illik, tehát hõsiesen.

Három leányt és egy fiat nevelt. Igen jó anya lehetett és erõs feleség, ezt a családja nálam bizonyára jobban tudja.

Igen jó, nagyhatású tanár volt, ezt nemzedékek bizonyíthatják. Talán õ volt az elsõ - az anyámon kívül - az életemben, aki ellátott azzal a stigmával, aminek sugárzása elvezet a hozzá hasonlókhoz. A tisztaság, a jó levegõ, ami benne és abban a kis iskolában olyan vonzó volt, létfeltételemmé vált, azt kerestem, azzal éltem nélküle is, azt igyekeztem a környezetem védelmében, a magam védelmében fejleszteni.

Így lettem én is tanár, ha nem is iskolában. Igaz, én ritkábban láttam, mint õ, színrõl színre a munkám gyümölcsét, így kevesebb örömben volt részem, de azt tudom, hogy az én magvetésem sem volt haszontalan.

Budapest, 1990

Albert Zsuzsa

ny. szerkesztõ a Rádió Irodalmi Osztályán

Marek Zsuzsánna, Albert Gábor író felesége

Betekintés Marek Zsuzsanna - Albert Zsuzsanna 

munkásságába - Kivonatos idézet az Internetről