Életutak

Egy pálya útja véget ér

 

"Egy pálya útja véget ér, a gyorsvonat megáll,
s a búcsúzó útitárs más vonatra száll.
Az idő vonatán lassan döcög tovább, s ha kinéz ablakán,
nem fut el úgy a táj, ahogy elfutott az ifjúság.

 

Az ember a múltba ezerszer visszanéz,
s szeretné újraélni mindazt, ami szép.
Lassítaná az időt, s megállítaná a legszebb perceket,
de az idő kerekét megállítani nem lehet.

 

Amilyen hosszú volt az út,
annyi szépet rejt a múlt!
Ahogy az este a Nap leszáll, úgy válik múlttá a jelen,
Míg pirkad a hajnal, a jövő csak sejtelem.

 

Az ember a múltba
ezerszer visszanéz,
Könnyűnek látszik a búcsúzás,
de búcsúzni mindig nehéz."

Bódi Irén

Dóka Istvánné sz. Rácz Mária 1966 IV. e

Visszaemlékezések

Általános iskolás éveimet a pesterzsébeti Lázár Vilmos Általános Iskolában töltöttem, ahol 1962. június 20-án jeles bizonyítványt kaptam a kezembe. Osztályfőnököm, Gyulavári Gyula kísért el a Bagi Ilona Leánygimnáziumba beiratkozni.

Első évben Dr. Szilvay Gézáné volt az osztályfőnökünk, aki nagy szeretettel és kellő fegyelemre tanítva indította el az osztályt. Másodiktól negyedikig Szántó Józsefné volt az osztályfőnökünk, aki - osztálytársam és barátnőm szavaival élve - gyönyörű, fiatal nõ volt, mindnyájan szerettük.

Az "Apácazárda" sivár falai között vidám diákkorunk volt. Nyári kötelezõ egyenruhánk pöttyös karton szoknya és mellény volt, télen kötelezõ volt a svejci sapka, elõl az iskola emblémája feltűzve. Közelebbi barátnõm Eszényi Irén és Kéri Katalin volt, de mindegyik osztálytársamra szeretettel emlékszem vissza ma is. Osztályelsõk voltak: Harmatosi Irén és Varga Anna. Egy alkalommal Törõcsik Julikánál találkoztunk páran, akinek apukája fotós volt, s ott készült az elsõ fényképem középiskolás koromból. Gyorsan elszaladt a négy év, s 1966-ban a IV. e osztályról már az érettségi tabló fotói készültek.

 

Érettségivel a kezemben a Kõbányai Ruggyanta Gumiárugyárnál jelentkeztem munkára, s egy évig a bérelszámoláson dolgoztam. Matematika szeretetembõl fakadóan, közel állt hozzám a számok világában végezni feladatomat. Közben esti iskolába is beiratkoztam, a gép-gyorsírás oktatásra is.

 

1967-ben férjhez mentem és Dunaújvárosban alakítottuk ki otthonunkat. Itt a Dunaújvárosi Gimnáziumban iskolatitkári munkakörben helyezkedtem el. Ez volt az első munkahelyem.

Az intézménybõl kivált az egyik szakközépiskolai ágazat, s az 1975 szeptemberében beinduló (mai néven) Rudas Közgazdasági Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium gazdaságvezetõi munkakörét felajánlották számomra. Nagy megtiszteltetésnek vettem, s örömmel elvállaltam a megbízatást. Ez lett a második munkahelyem.

Két igazgató vezetői munkatársa voltam. Az iskola beindulásakor Oláh Jánosné közgazdász tanár kapott igazgatói kinevezést. Később ő  a kollégiumvezetői feladatok ellátását vállalta át, s az intézmény második igazgatója Kondor László, matematika - fizika szakos középiskolai tanár lett.

 

A 30 éves közalkalmazotti jogviszonyomat töltöttem, mikor munkám elismeréseként fõnököm és munkatársaim felterjesztése alapján a "Művelõdés Szolgálatáért -Díj"-at vehettem át 1998. március 15-én Magyar Bálint művelõdési és közoktatási minisztertõl. Köszönöm a kitüntetést. 

 A helyi újság megkereste iskolánkat, s riport készült velem a kitüntetés kapcsán a Krónika rovatában. Pokorni Zoltántól, a FIDESZ Magyar Polgári Párt frakcióvezetõjétõl írásos gratuláció 1998. március 18-án érkezett. A munkahelyen a tantestület és a közvetlen munkatársak gratulációit virágcsokrok kísérték, majd otthonomban a visszaemlékezés hangulatát emelték az ünnep virágai.

A folyamatos szervezeti változások fokozott alkalmazkodó készséget és nagy tűrőképességet igényelt. Miközben a nyugdíjba vonulásomra gondoltam, több éve tudatosan készítettem elő közvetlen munkatársamat az utódlásra, a gazdaságvezetői munkakör átvételére.

 

 

2005-ben mentem nyugdíjba, de még egy fél évet visszajártam a munkaköri  átadás zökkenõmentessége érdekében. A búcsúztatómon szívhez szóló szavakkal emlékezett meg az e munkakörömben együtt töltött  30 évről első munkatársam, Steinbacher Józsefné.

Egy kedves idézet, mit felolvasott,  megható emlék maradt számomra: 

 

"Csak az lesz tiéd, amit odaadtál, Csak az, mi minden kincsnél többet ér, A tett, a szó, mit szeretetből adtál, Véled marad, s örökre elkísér."

 

Ez az idézet a munkahelyemre és a régi iskolámra is igaz, a tanárokra, az osztálytársakra, munkatársakra. Amit kaptam Tőlük, azt igyekeztem továbbadni az életem során, hogy végül mégis minden velem maradjon: a tanulmányok, amit magamévá tettem, a szeretet, a jóság, amit kaptam, s megõriztem.

 

Érdemrend S végül nyugdíjba vonulásom alkalmából,  munkatársaim megbecsülését jelképezõ újabb kitüntetést  2006. március 15-én kaptam, melyet ismét Magyar Bálint oktatási miniszter adott át: a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkereszt. Az Oktatási Minisztérium szakképzési helyettes államtitkárától, Jakab Jánostól érkezett Iskolánkba nevemre a gratuláció 2006. március 23-án, melyet megőriztem többi kedves emlékeimmel együtt a múló időnek.

 

A munkahelyi igazgatóm, Kondor László és utódom, Pálizs Ferencné kísért el a díjátadásra, ahonnan együtt mentünk vissza az iskolába, s ott az iskola dolgozói ismét virágcsokorral vártak. Én megköszöntem a hosszú évek alatt végzett közös munka lehetőségét, s örömmel és meghatottan emlékeztem vissza a néha nehéz, de mégis szép napokra. Ekkor az iskolától - mely 30 évig a második otthonom volt – végleges búcsút vettem.

Mikor fent említett első munkatársam, Steinbacher Józsefné másik munkakörbe került,  a sors úgy hozta, hogy utolsó éveimben ismét egy szerény, becsületes, szorgalmas és jó szaktudású munkatárs került a közelembe, Papp Sándorné. Jellemző, hogy mindkét kolléganő - Éva és Marika - ugyanazon pedagógus keze alól került ki abból az iskolából, ahol felnőttként munkát vállaltak, s velem dolgoztak. Ő  Pásztor Bertalanné, nyugalmazott gépíró és gyorsíró szaktanár és kiváló pedagógus.

  

Édesapámmal Családommal Rácalmáson lakunk közel harminc éve. Édesapám - második felesége halála után - egyedül élt Budapesten, három éve hozzánk költözött, most 86 éves. Az Õ gondozása a fõ feladatom ma, nyugdíjasként. Fiatal koromban sokat voltunk egymástól távol, most együtt tölthetjük az öregkori éveket.

 

Emléklap Azóta mindig emlékezem a munkahelyi búcsúztatóra, s elérzékenyülve olvasom az emléklapra írt verset. Nagy örömömre szolgál, hogy a búcsú mégsem volt végleges. Az iskolai ünnepségekre rendszeresen meghívót kapok az intézmény vezetőjétől, ahova egy-egy alkalommal elmegyek. Ugyanakkor kolléganőim is meglátogatnak néha otthonomban. Közöttük van egyik volt munkatársam, aki azóta már másik intézményben dolgozik, mégis rendszeresen felkeres, ő Keresztesné Fábián Erzsébet. Nem utolsó sorban az internet is lehetõséget ad arra, hogy régi ismeretségeket feleleveníthetek, osztálytársaimat, volt munkatársaimat megtalálhatom és megõrizhetem a kapcsolatot velük. Csak megkeresem őket az interneten, s létrejön a találkozás, így az emlékek is örökké élnek.

 

Köszönöm, hogy ezen a honlapon részese lehetek a múlt emlékeinek!

   

Dóka Istvánné sz. Rácz Mária 1966 IV. e 

Rácalmás, 2008. január 15.

 

2013 január 15-én egy képes bemutató készült Nyugdíjas évek címmel.

Az oldal itt, a linken nyitható.