Erzsébeti Diák XXIII. évf. 4. szám

A Bagi Ilona Szakközépiskola névadója ugyan nő volt, de aki közelebbről ismeri az iskolát, az tudja, hogy tanulóink több mint 90 %-a fiú. És mégis! Ebből az iskolából került ki az 1983/84-es tanév egyik legjobb középiskolás női labdarugócsapata.

 

A pályázatot ugyan a Budapesti Labdarugó Szövetség hirdette, de vállalkozó kedv hiányában nem lett volna semmi a dologból. Chrisztián Györgyné testnevelő tanárnak eszébe jutott, hogy esetleg Takács Gyula műhelytanár vállalná az edzőséget. (Tudta, hogy éveken át volt játékvezető a tanár úr, s versenyszerűen is focizott.)

 

A Bagiban egyedül a III. a-ban találhatunk futballcsapatnyi lányt, s véletlenül mind érdeklődik a foci iránt. Bevallották, hogy már korábban is többször fociztak, - családi körben, illetve az iskola udvarán – így örömmel kaptak a lehetőségen.

Eddig kilenc meccset játszottak az iskolák közötti kispályás bajnokságon, s tíz csapat között a 4. helyen állnak. Ez a helyezés esetleg lehetővé teszi, hogy a 84/85-ös évadban I. osztályban játsszanak.

 

A kilenc mérkőzésen négy győzelem született és egy döntetlen eredményük van. A „gólkirálynő” Mészáros Ági, a csapat kapitánya, és „lelke” pedig Csáti Katalin, aki hivatásos labdarugó (a VOLÁN Busz SC középcsatára, jelenleg éppen Csehszlovákiában játszik).

A lányok eredményei nagyon szépnek tekinthetők, ha figyelembe vesszük, hogy még edzési lehetőségük sincs. A tornaterem még mindig nincs teljesen kész, az udvar építkezési terület lett, az iskola közelében lévő játszótéren tartják edzéseiket, ahova mindig meghívnak elsősöket is, hátha lesz utánpótlás.

 

A csapat edzője, Takács Gyula és a lányok kölcsönös elismeréssel nyilatkoznak egymásról: a tanár úr örül a lányok lelkesedésének, sportszerű magatartásának, s annak, hogy jó baráti kapcsolatban van a III. a-sokkal; a lányok dicsérik

edzőjük szervezőkészségét, odaadó munkáját.

A kis csapat igazi közösséget alkot, ahol nyilvántartanak és megbeszélnek minden sikert, de a hibákat is.

A következő tanév elején vidéki középiskolák csapataival is összemérik erejüket a lányok.

 

Kapus: Galgovszky Mariann, Szarvas Ildikó

Hátvédek: Varga Zsuzsa, Kovács Ildikó, Miklós Éva, Sponga Szilvia

Csatárok: Vitáris Krisztina, Mészáros Ági, Csáti Kati, Szigeti Bea, Mohácsi Ildikó.

 

 

Forgácsolni minden valamire való műszerésznek meg kell tanulnia; a forgácsolás alapjainak elsajátítása a tananyag szerves része. Vannak azonban néhányan iskolánkban, akik szabadidejükből sem sajnálnak egy pár órát, hogy tökéletesebben elsajátítsák az esztergálás művészetét.

 

A forgácsoló szakkör 8 éve működik a Bagiban, Király Csaba tanár úr vezetésével. A tanár úr szaktudása, segítőkészsége a biztosíték arra, hogy minden évben legyen új jelentkező. Jelenleg főként másodikosok a szakkör legaktívabb tagjai. - Balogh József, Balogh Sándor, Szabó István és Dobossy Imre így nyilatkoznak tapasztalataikról.

 

- Szívesen eljárunk kéthetenként a foglalkozásokra, mert itt alaposabban megismerhetjük a gépek működését, s többféle gépen dolgozhatunk, mint a kötelező oktatás keretében. Az itt szerzett ismertek birtokában könnyebben oldjuk meg a hivatalosan előírt feladatokat is.

- A szakkörön mindig oldott a hangulat. Az ötleteket általában a tanár úr adja, de bárki megvalósíthatja saját elképzelését is. A munka a vegyesforgácsoló műhelyben folyik, részben csoportosan, részben egyénileg. A szakkör eddigi alkotásai között szerepel pl. működő esztergagép, illetve működő gyalugép modellje, szemléltetőeszközök a szakoktatáshoz, de névtáblát is gravíroztunk már, vagy ha valaki sehol nem kap alkatrészt a magnójához, itt megkészítheti. A nehezebb bérmunkákat is sokszor szakkörösök végzik el.

- Szakkörünk legnépszerűbb „gyártmánya” a kockában-kockában-kocka, - ilyet már mindenki készített magának. Ennek a kis játéknak az elkészítése már elég nagy pontosságot és szaktudást igényel. A későbbiekben gömbben-kockában-kockát is fogunk készíteni. Az iskolanap egyik érdekessége a „kockagyártó” verseny.

 

A tanár úr egy tömbből hat kockát is ki tud esztergálni úgy, hogy egyik sem vehető ki a másikból. Ugyanezt gömb formából is elkészítette.

Ezekkel a kis térplasztikákkal Király Csaba 1984 márciusában részt vett a szakoktatásban dolgozó pedagógusok önálló kiállításán. A beküldött tárgyak kiállíthatóságát zsűri bírálta el, így a kiállítás már önmagában is elismerés. Az említett tárgyak fotója lapunk belső borítójáról került idehelyezésre.

 

 

 

- Beszélgetőpartnereim mind úgy nyilatkoztak, hogy jövőre is szívesen résztvennének a szakkör munkájában, reméljük, továbbra is megtartják szakmai érdeklődésüket. – Király tanár úrnak pedig sok sikert kívánunk a lelkes kis csapat irányításához.

 

 

Peter Chapman erősebbre állította fényszóróját. – Ez a hétvége is jól kezdődik! – gondolta magában. Az útmenti motelek és szállodák mind telve voltak, sehol sem kapott szállást. Az egyik szállodaportás tanácsát követve letért a főútról és keresni kezdte az említett fogadót. Messze kellett mennie, de nem volt más választása. Belépett az ajtón; a helyiség fényárban úszott, de nem volt ott senki.

 

-  Van itt valaki?

-  Jövök máris! – hangzott az emeletről; kisvártatva feltűnt a fogadós testes alakja.

-  Vendég, ilyen későn?! – mosolygott. – Szobát parancsol?

-  Igen, itt szeretnék éjszakázni, ha van helyük.

- Ó, hogyne. Hozzánk ritkán jön vendég, inkább a közelebb eső szállodákat választják. Pedig rosszul teszik! Csodálatos itt a természet, és még háborítatlan. Érdemes volna legalább az erdőt szemügyre vennie. Ide csak akkor jönnek, ha a szállodákban nincs szoba. Remélem jól fogja magát érezni. – Ezzel odaadta Peternek a 107-es szoba kulcsát.

- Nem bánja meg, hogy a mi kis házunkat választotta. Érdemes lenne itt széjjelnéznie, de gondolom, reggel továbbutazik.

- Még nem biztos, lehet, hogy itt töltöm a hétvégét. Békés helynek látszik. Mondja csak – váltott témát Peter -, egyedül él itt?

- Ó, nem – válaszolta a fogadós, a feleségem az emeleten van, mindjárt lejön. Volt egy pincérünk is, ő sokat segített nekem, de nemrég meghalt, Isten nyugosztalja, Whiskyt töltött két pohárba, s az egyiket Peternek nyújtotta. – Elnézést, még be sem mutatkoztam: Philip Gastman vagyok.

- Örvendek, Peter Champan. – Ittak, majd Gastman felszólt a feleségének:

- Giselle, gyere már le!

- Azonnal – szólt az asszony. – Egy pillanat múlva velőtrázó sikoly hallatszott. Philip és Peter egyszerre rohantak fel a lépcsőn. A folyosó végén nyitva volt az ablak – Peter odasietett -, a nyitott ablakhoz valaki létrát támaszhatott. Peter egy árnyat látott elsuhanni. Peter fegyvere után kapott, de az árnyalakot pillanatok alatt elnyelte az erdő. Peter dühösen elrúgta a létrát, s a szobába ment. Gastmanné éppen akkor tért magához.

- Mi történt? – guggolt le Peter az asszonyhoz.

- Nem is tudom. Ahogy a tükör előtt fésülködtem, egyszerre csak valami halk lihegést hallottam. A tükörben semmi sem látszott. Hátrafordultam. Egy férfi állt a hátam mögött, a nyakamhoz kapott, és én felsikoltottam. Másra nem emlékszem. Ne nevessenek ki, de a férfi arca egy kicsit Maurice-t, a volt pincérünket juttatta eszembe.

- Ugyan – mondta a fogadós - , Maurice a légynek sem tudott volna ártani! – Most Peterre nézett a férfi: - Magának fegyvere van?

- Magándetektív vagyok, ez számomra munkaeszköz – mondta mosolyogva Peter, és eltette a pisztolyt. – Az ablakot maguk hagyták nyitva, ugye?

- Minden éjszaka nyitva hagyjuk, de ezentúl be fogom zárni, nehogy visszajöjjön a vámpír…

- A micsoda?! – fordult vissza hirtelen Peter.

- A vámpír – felelte a férje helyett Gastmanné.

- Én magukat sokkal felvilágosultabb és okosabb embereknek tartom, hogysem ilyen dajkameséknek felüljenek.

- Lent az ebédlőben van egy fénykép Maurice-ról, nézze meg jól, és jegyezze meg az arcát, hogy felismerhesse – válaszolta a fogadósné kitérőleg.

- Ilyen őrültséget. Méghogy vámpír – motyogta Peter.

- Ha a feleségem nem látott semmit a tükörben, akkor csak vámpír volt az, mert a vámpíroknak nincs tükörképük.

- És ha kúszva közelített a támadó? – vetette ellen Peter, - Ha ennyire hisznek a vámpírokban, úgy aggassanak fel fokhagymát és feszületeket! – gúnyolódott a vendég. – Jó éjszakát! – búcsúzott.

 

Peter sokáig aludt. Kifárasztotta az utazás és a tegnapi este. Elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Lement az ebédlőbe.

-  Jó napot! – üdvözölte a fogadósné. – Rögtön kész az ebéd.

-  Philip hol van? Nem ebédel velünk?

- Ő már előbb evett. Kiment az erdőre fáért.

- Nem félt egyedül nekivágni? – kérdezte a vendég két falat között.

- Tud ő magára vigyázni – nevetett az asszony.

- Kimegyek én is utána! – határozott Peter. – Merre ment a férje?

- Csak egyenesen előre a tisztásig, biztosan megtalálja.

 

Az erdő sejtelmesen suttogott. Petert mégis jóleső érzés töltötte el, nekiiramodott. Az első tisztásnál befordult, majd hirtelen megtorpant: Gastman a szekér mellett feküdt, hanyatt fordulva, tátott szájjal, szeme mintha csak a bárányfelhőket csodálná. Peter közelebb lépett hozzá, és megfogta a pulzusát. Már nem élt. Csuklóján és nyakán két-két vörös szélű sebet vett észre.

Eszébe jutott a tegnapi beszélgetés, és az ő könnyed fölénye. Most már neki is hinnie kellett a vámpírokban. Hirtelen a fogadósné jutott az eszébe. „Egyedül maradt. Talán még nem késő.” – Rohant vissza a fogadó felé. Úgy érezte, sohasem ér vissza, aztán végre föltűnt az épület. Ahogy berontott az ajtón, összeütközött valakivel. Mindketten a földre zuhantak. Peter meglepetten kiáltott fel, amikor a másikban a pincért ismerte fel.

A vámpír, kihasználva pillanatnyi zavarát, fölugrott, és az erdő felé rohant. Peter előrántotta pisztolyát, és a menekülő szívét célozta meg. A vámpír tovább rohant. „Csak a fejére, csak a fejére.” – ismételgette Peter, s kétszer lőtt egymás után.

A vámpír feje hirtelen a semmibe foszlott, testéből vastag sugárban ömlött a vér. Peter elfordult és bement az épületbe. A konyhában, az asztal mellett megtalálta Gastmannét. Nyakán és csuklóján – férjééhez hasonlóan – két vörös szélű sebhely volt.

 

Peter fölment a szobájába, gyorsan összecsomagolt, beült a volán mellé, s elhajtott – maga mögött hagyva a fogadót és történetét.