Erzsébeti Diák XXII. évf. 4. szám | Bagi Ilona Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola

Riportok, cikkek

Kérdések a jövőről

Egy kis számvetés

A félévi bizonyítványosztás után néhány nappal megkérdeztem két iskolatársamat – egy harmadikost és egy negyedikest – hogyan képzelik el jövőjüket eddigi eredményeik alapján.

Számukra melyik év mit jelentett?

D. K. harmadikos, így válaszol: Talán első évben tanultam a legtöbbet, fel kellett zárkóznom az itteni szinthez. Lehet, hogy ez még mostanra sem sikerült teljesen.

F. J. („riporter”): Milyennek látod az érettségit, egyelőre még „páholyból nézve”?

D. K. : Kétségtelenül a harmadik osztály az, ahol az ember egy kicsit elengedi magát. Ilyenkor már „megmelegedtünk” az iskolában, némi szakmai tudásra is szert tettünk, az érettségi pedig elég távolinak tűnik még, ezért sokan lazítanak, félévkor épp csak átcsúsznak. Ez a távolság azonban rohamosan csökken.

F. J. : Te mit vársz a jövő tanévtől, mit szeretnél tenni az érettségi után?

D. K. : Nekem talán könnyebb lesz, mint a mostani negyedikeseknek, – legalább is magyarból - mert Kurucz tanárnővel elsőtől kezdve, minden tételt kidolgoztunk. Nekem inkább a matekra, fizikára, szakismeretre kell koncentrálnom, mert a Kandó Kálmán Főiskolára szeretnék jelentkezni. Sajnos, most csak közepes tanuló vagyok.

F. J. : Gondolod, hogy közepes eredménnyel van esélyed a főiskolán?

D. K. : Lehet, hogy tervemben sok az illúzió, de még másfél évem van, hogy ráhajtsak. Ha nem sikerül, legfeljebb két év múlva újból megpróbálom.

V. I. negyedikes, már kicsit rezignáltabban: Ez első és a második osztály a beilleszkedés ideje volt. A tanárok „természetét” hamar kiismeri az ember, követelményeikhez már kicsit nehezebb alkalmazkodni.

F. J. : Milyen érzés ilyen közel lenni az érettségihez?

V. I.: Érdekes módon szorongásom annál inkább csökken, minél közelebb kerülök hozzá. Persze, az is lehet, hogy ez azért van, mert az elmúlt néhány hónapban intenzívebben tanultam, mint a korábbi években, s a tanárok is mindent megtesznek, hogy ne valljunk szégyent.

F. J. : Mit fogsz tenni egy év múlva?

V. I.: Gyárba megyek dolgozni, a szakmának megfelelő munkakörbe. Ezt a gyárat belülről ugyan még nem ismerem, de mielőtt belépnék, szeretném megnézni közelebbről. Nyáron, az utolsó igazi vakációmon csak pihenni és szórakozni fogok.

Faragó János 1982 III.c

Múzeumlátogatás

Ausztrália őslakói Budapesten

Délután három körül járt az idő, mikor elhatároztam, sétálni megyek. Igaz, este még edzésem lesz – gondoltam, de azért nem árt egy kis mozgás. Az Astoriától a Dimitrov térig gyalog tettem meg az utat, onnan a 2-es villamossal indultam az „ismeretlenbe”. A Kossuth téren szálltam le, úticélom nem volt, csak mentem, amerre a lában vitt.

Egyszercsak egy plakátra lettem figyelmes, melyen a következő felirat állt: Az őstársadalmaktól a civilizációkig. Mi lehet ez? – kérdeztem magamtól. Felnéztem a hatalmas háztömbre és rájöttem – a Néprajzi Múzeum bejáratánál állok. Kíváncsiság fogott el, és beléptem a kolosszális méretű épületbe. Miután a pénztárnál igazoltam, hogy diák vagyok, jegy nélkül is beengedtek.

Miközben felfelé haladtam a márványlépcsőkön, eszembe jutott, hogy azelőtt a Nemzeti Galériának adott otthont ez az épület. Néhány éve a Galéria a Várba költözött, a Néprajzi Múzeum pedig ide. Közben jó darabig a restaurátorok lakták az épületet. Gyönyörű lett a múzeum belseje; amikor a mennyezeti képre néztem, az esztergomi Bazilika kupolája jutott eszembe.

A kiállítás, mely felkeltette érdeklődésemet, az első emeleten található. Amint beléptem, szemem érdeklődve akadt meg a kiállított tárgyakon: Lándzsahegyek kőből, kések fából, sok színes és fekete-fehér kép és még számtalan dolog látható itt.

A kiállítás több részből áll, ahogy emlékszem, felsorolok néhányat: ausztráliai őslakók, egy dél-afrikai törzs, eszkimók, japánok, latin-amerikai bennszülöttek stb. Noha órám már négyet „kongatott”, már az első teremben elhatároztam, hogy végignézem ezt az anyagot, amely valóban sok primitív nép életével ismertet meg. Gondoltam, írok erről a kiállításról, legalábbis egy részéről, s ezzel szeretném felkelteni érdeklődéseteket. Érdemes egy borongós délutánt, vagy délelőttöt rászánni múzeumlátogatásra, nem hiszem, hogy bárki megbánná.

Az első terem bejárati ajtaján ez a kiírás látható: Ausztráliai őslakók. Felmerült bennem: vajon milyenek lehettek ezek az emberek? Ti tudjátok? Ha megengeditek, néhány szóban elmondom: Az angolok betelepedésének kezdetén, a XVIII. század végén kb. 300 000 –en voltak, l960 körül már csak 58 000-en. Pusztulásukban a fehér embernek nem kis szerepe volt. Azóta néhány humánusabb rendelkezés hatására létszámuk újból jelentősen emelkedett.

Zárójelben megjegyzem, hogy e földrész őslakói nem számítanak ausztráliai állampolgároknak, s pl. az alkoholfogyasztás börtönbüntetést jelent számukra.

Az őslakók igen kevés, és csak durván megmunkált kő-, csont-, fa- és kagylóanyagú eszközt használnak, melyek segítik gyűjtögető és halászó-vadászó tevékenységüket. Zsákmányoló gazdálkodást folytatnak, ez az életmód megelőzte a földművelés kialakulását történetileg. A néprajzi adatok azt bizonyítják, hogy az itt élő embercsoportok a létfenntartást alig biztosító zord környezetben, kis létszámú, vándorló hordákban éltek. Tárgyi kultúrájuk őskori jellegű. Felfedezésük idején már csiszolt kőbaltát is használtak, de a régészet tanúsága szerint évezredekig csak pattintott kőszerszámaik voltak. A munkát nemek szerint osztották meg. Vallási életükre a totemisztikus hit jellemző, élénk „kapcsolatot tartanak” az ősök szellemével, társadalomszervezetük legnagyobb egysége a törzs. Művészetük kultikus jellegű, néhány szikla- és kéregfestményben merül ki.

Mikor is fedezték fel az ausztráliai őslakókat? Az első híradás egy angol matróztól, William Dampiertől származik. 1688 januárjában kötött ki Ausztráliában Cygnet nevű kalózhajójával. Három hónapot töltött a bennszülöttek között. Így írt róluk: „Ennek az országnak a lakói a legnyomorúságosabb emberek a földön…, akiknek nincs otthonuk, semmiféle ruhájuk, egy ágyékkötő takarja mezítelenségüket. Nincs házuk, s a szabad földön, minden takaró nélkül fekszenek le, a föld az ágyuk, s a csillagos ég a takarójuk…”

A következő feljegyzés Watkin Tench kapitány naplójából látott napvilágot, 1788-ban. „18-án a Supply az öbölbe érkezett. Kunyhóiknál durvább építkezést el sem lehet képzelni: jóformán pár fatörzs, összerakva úgy, hogy a rakás egyik végén nyílás marad, amin egy ember a törzsek alá bújhat… A földmávelés teljesen ismeretlen előttük, életüket a gyér gyümölcsök összeszedésével s a kifogott halakkal tengetik…”

Mi az őslakosság mai sorsa? Erre a kérdésre választ kaphatunk Koroknay István: Ausztrália és Óceánia című könyvéből, amely a Képes Földrajz-sorozatban jelent meg. Civilizációjuk nem sokat fejlődött az évszázadok során, emberi életterük viszont beszűkült Míg régen az egész kontinenset lakták, ma csak a fehér ember által meghagyott területekkel rendelkezhetnek. Érdekességként még megemlítem, hogy az ausztráliaiak a világ legjobb nyomkeresői: egyszer egy fiatal bennszülött európai ember szemének láthatatlan nyomokat fedezett fel a földön, közölte, hogy tíz éve nem látott szülei lábnyomát ismeri fel a „nyomokban”. Néhány percen belül beigazolódott feltevése.

A múzeumból csak fél 6-kor távoztam. Most már határozott céllal indultam útnak. Irány haza, majd az edzésre. Este mindenkinek elmondtam, hogy feltétlenül nézzék meg a kiállítást. Nektek is ezt tudom ajánlani. Ha elmentek, kívánom, hogy jól szórakozzatok!

Olasz Péter

Színházban voltam

Fejes Endre: Az angyalarcú

Mióta ebben az iskolában tanulok, egyre többet járok színházba. E tényben nem kis szerepe van osztályfőnökünknek, aki magyar tanár és egyúttal közönségszervező is. Különösen sokszor voltunk a Tháliában. Majdnem az egész osztály látta Bulgakov darabját, „A Mester és Margaritát”, valamint a Kalevalát. Most csak néhányan látogattunk el a Radnóti Miklós Színpadra, hogy megnézzük Fejes Endre új drámáját, „Az angyalarcú„-t.

A mű a mai Budapesten, nevezetesen „az ezerszer áldott nyolcadik kerületben” játszódik. Hőse, az Angyalarcú, alig pár évvel idősebb nálunk, s talán neve is sejteti jellemvonásait. Ez a fiú rokon több más, jobb sorsra érdemes, de élhetetlen Fejes Endre- figurával. Meg van benne az emberi és erkölcsi tisztaság iránti igény, a mindenáron való igazságkeresés vágya, de az életrevalóság, realitásérzék talán teljesen hiányzik belőle; ezért is vall kudarcot minden összetűzésében.

Ez a fiatal fiú medikus, aki szinte állandó konfliktusban él környezetével: vagy a társadalmi hatalom képviselőivel (orvos felettesével), vagy anyjával, vagy szerelmeivel kerül összeütközésbe. Természetesen szerelmi élete is boldogtalan. Az emberekről alkotott véleménye, bírálata legtöbbször helytálló, de az ő eddigi élete sem biztosíték arra, hogy minden erkölcsi buktatót el fog kerülni. Sőt! Útja az erkölcsi, majd fizikai megsemmisülés. Előbb - szinte véletlenül - megöli anyja szeretőjét, s ezzel bosszút áll apja korai haláláért, majd – miután az élet minden területén megnemértést, elutasítást tapasztal – öngyilkosságba menekül.

Sorsa együttérzést kelt bennünk, s fölhívja figyelmünket néhány társadalmi visszásságra és emberi jellemhibára, melyek híján elkerülhető lett volna a fiú végzetes halála.

Kis idő multán talán nem érezzük olyan tragikusnak a darabot, ez (talán) azért is van így, mert a drámai konfliktus nem elég súlyos ahhoz, hogy négy hosszú órát kitöltsön. Mégis ajánlanám a darabot középiskolásoknak, mert átélhető, összefüggő történetet láthatunk, a főhős fiatalember, a dráma valós problémákat boncolgat, s azért is, mert némi bevezetőt jelent Fejes Endre világába. Aki ezt a drámát megnézi, már könnyebben olvassa Fejes többi művét is, melyek talán több igazi drámaiságot hordoznak.

Az előadás rendezője Gáspár János, szereplői Moravecz Levente, Görbe Nóra, Lukácsy Katalin, Huszár László.

Gergő András 1982 II. c

Felkérés bemutatkozásra

Rövid sportpályafutásom

Nem szerénytelenségből, hanem az ED felkérésére mondanék el néhány dolgot eddigi focista „karrieremről”. Pillanatnyilag én vagyok az egyetlen az iskolában, aki NB I-es csapatban játszik. A Csepel SC ifi I-es csapat tagja vagyok, de többször voltam már felnőtt bajnoki mérkőzéseken is tartalék.

Kicsi koromtól kezdve vonzódom a futballhoz, 9 évesen kezdtem aktívan sportolni az ESMTK-ban, 10 éves voltam, amikor a Csepel serdülő csapatába kerültem.

Az utóbbi egy-két évben kerettagként nemzetközi tornákon is részt vettem, például az NSZK-ban, Ennepalban.

Most vagyok negyedikes, az érettségi után a Testnevelési Főiskolán szeretnék továbbtanulni: hivatásos sportolónak készülök, addig szeretnék focizni, amíg csak bírok.

A jó eredményt persze nem adják ingyen, sem az egyesületben, sem az iskolában. Hetente öt alkalommal járok edzésre, ez napi 2-3 óra elfoglaltságot jelent, de szívesen teszem.

Annak bizonyságául, hogy a sport nem feltétlenül ellensége a szellemi gyarapodásnak, a tanulásnak, hadd említsem meg, hogy általánosban még csak hármas tanuló voltam, most meg négyes vagyok.

A sporton kívül a történelmet szeretem legjobban, mégis megbirkózom valahogy a szakmai tárgyakkal is. Most abban reménykedem, hogy jól sikerül az érettségim, és arra a pályára mehetek, amelyikhez a legtöbb kedvet érzek.

Bakó Attila 1982 IV. c

Ismeretek a művészet világából

Salvador Dali és Georges Braque

Az avangarde két nagy alakja . Az „avangarde” már jó ideje kötelező tananyag a középiskolákban, de mi általában azokról az alkotókról tanulunk, akik a szocialista mozgalommal is kapcsolatba kerültek, s ilyen módon csak az egyik oldalát látjuk egy máig meghatározó művészi mozgalomnak. A tananyag főként írókkal foglalkozik, ezért én most két festőről szeretnék megemlékezni, akik talán nem a legnagyobbak, de érdemes tudni róluk valamit.

Kezdjük a ma is élő, fiatalabb és ismertebb Salvador Dalival. Ezt a nevet az is ismeri, aki nem érdeklődik a képzőművészetek iránt. Dali nem utolsó sorban, mint botrányhős, heppening-szervező, profi polgárpukkasztó ismert. Ennek ellenére ő is élvezi a polgári jólét minden örömét, eszméi pedig sosem haladták meg a polgári gondolkodást. Képei ma már milliókért kelnek el, így néha megengedhet magának egy kis „nyelvöltögetést”. Az exhibicionalista és önimádó művész több nemzedék „avangard”-jára volt hatással.

1904-ben született a spanyolországi Fiquerasban egy szolid polgárcsalád fiaként. Rendhagyó természete már fiatal korában megmutatkozott, kizárták a madridi Szépművészeti Főiskolából, az anarchistákkal való kapcsolata miatt letartóztatták, szülei is kiadták az útját. Egy ideig barátság fűzte Garcia Lorcahoz is, de ez a barátság nem tarthatott soká, mert Dali hiúsága nem tudta elviselni, egy nála nagyobb formátumú tehetség közelségét.

Dali már Spanyolországban is szürrealista stílusban dolgozott, Párizsba érkezve tovább alkotta „rémlátomásait”. Egyes művészettörténészek szerint Dali kiváló formaművész; nagyon jó képmásoló lehetett volna, de ő mindig valami eredetit akart alkotni.

Képeit nézegetve rögtön szemünkbe tűnik egy ellentmondás: a tárgyak naturalisztikusan valóságosak, de az összhatás hideg és lidérces látomás.

Dalinak minden festménye hatásvadászó, kiszámított. Munkabírása hatalmas, rengeteg képet festett, hatalmas rutinnal. A művek címe sokszor önmagáért beszélnek Pl: Telefongyilkos vak lónak életet adó automobil-maradványok.

A 30-as évektől kezdve Dali a politikai jobboldalhoz csatlakozott, eleinte még Hitlerrel is szimpatizált, a II. világháború óta jórészt az Egyesült Államokban él és alkot. Festészete tárgyául választotta az atombombát is. 1947-ben, mint a kereszténység művészete lépett fel.

A „szürreált” Dali az absurdum vitte, egyik értékelője így ír róla: „Mindaz, ami a szürrealizmus művészetében létrejött, kiformálódott és megérlelődött, Salvador Dali életművében találta meg a legteljesebb és koncentrált kifejezését.”

A másik művész, akiről szólni szeretnék, egészen más egyéniség. Életéből hiányzik minden kirívó, szívós munkával szerezte meg hírnevét. Georges Braque-ről van szó, aki Picasso kortársa és a kubizmus egyik atyja volt.

Braque „elméleti” festő, aki nem lép túl élete végéig a kubizmus alkotói módszerén.

1882-ben született a franciaországi Argenteuil-ben. Apja szobafestő volt és műkedvelő festőművész is, akinek tájképeit ki is állították. Braque Le Havre-ben végezte középiskoláit, festő tanonc lett, esténként pedig rajzleckéket vett. Tanult mesterségének mindig hasznát látta művészetében is.

Nem tartozott a nagy látnokok közé, csodagyerek sem volt. 1900-ban Párizsba utazott, hogy festeni tanuljon, majd katona lett, de bajtársai előtt mélyen hallgatott művészi ambícióiról. Miután leszerelték, Humbertnél és Bonnat-nál tanult Párizsban. Ekkor festett arcképei akadémikusak. 1906-ban állított ki először, a „Vadak” nevű csoporttal együtt. Jó barátja volt Matisse. Az impresszionizmus sosem vonzotta Braque-ot. Ebben az időben merész és vad színekkel dolgozott.

1907-ben kezdett kubisztikus képeket alkotni. (Máig sem tisztázott, hogy Picasso vagy ő volt az irányzat első képviselője.) Egy biztos, hogy Picasso számára mindig fontosabb volt a kép emberi tartalma, mint a formai kísérlet.

Kubizmusuk tehát párhuzamosan fejlődik, de nem azonos indíttatású. Matisse is elutasítja a „kis kockákat”. A „kubizmus” kifejezés tulajdonképpen a kritikusok gúnyolódásából ered, így került a képzőművészet szókincsébe.

Braque igazi parnasszista művész volt. Képein mindig látszik az elmélet, amellyel alkották. Elsősorban csendéleteket festett. Híresek mandolinos, harmonikás csendéletei. Utolsó korszakában képei központi figurája a madáralak. 1952-ben a Louvre egyik termének mennyezetképét festi meg.

Életében is sikert aratott, mindig el is tudta adni képeit. 1948-ban megkapta a Velencei biennále nagydíját, 1956-ban oxfordi díszdoktorrá avatták – mivel elemző, tudós művész volt – megérdemelten. 1963-ban halt meg.

Források: de Micheli: Az avantgardizmus. Nadeau: A szürrealizmus története.

Vanszlov- Kolpinszkij: A modernizmus. Kampis Antal: Braque

Endre Sándor Bagis diák