Erzsébeti Diák XXI. évf. 4. száma

«« Vissza ««

Fejléc

 

Pályamódosítás

 Az 1976/77-es tanévben kerültem a Bagiba. Akkor úgy gondoltam, elektroműszerészként fogom hasznosítani magam. Divatos szakma, sokan éltek-haltak volna, hogy bekerüljenek az iskolába.

Sajnos azonban, már az első hónapokban éreztem, hogy valami nem „stimmel”. Az idősebbekkel való beszélgetéseken, műhelygyakorlaton kezdtem rájönni, hogy rosszul választottam. Szüleim, tanáraim bíztattak: idővel rájövök a szakma szépségeire. Rá is jöttem, de nem szerettem meg. Az iskolát azonban igen, mert lehetőséget kaptam arra, hogy olyan oldalamról is bemutatkozzam, amely előnyös volt számomra: szavalhattam, szerepelhettem.Indultam a József Attila szavalóversenyen. Lassan megvilágosodott előttem, hogy a szereplés, a bennem megfogalmazódó gondolatok továbbadása lehet igazi életcélom.

A Színművészeti Főiskola felvételi bizottságának nem ez volt a véleménye, így a félelemmel várt érettségi vizsga után elektroműszerész szakmunkás-bizonyítvány birtokosaként kiléptem a Nagybetűsbe…

 Megpróbálkoztam a Tanácsnál, hátha népművelőként (tagja vagyok egy amatőr színjátszó csoportnak) vagy képesítés nélküli tanítóként alkalmazni tudnak. Nem tudtak. Így munkába álltam a Ganz Műszer Művekben, mint elektroműszerész. Végül is ez a szakmám!

Nagyon kedvesen fogadtak a munkaügyön, végigvezettek a gyáron, bemutattak, mint friss munkaerőt… A hármas műhelybe kerültem, ahol örömmel láttam, hogy már dolgozik néhány Bagis. Közvetlen főnököm faggató szavaira azt feleltem: a pályán maradok. Akkor még nem szántam el magam „pályamódosításra”. Hetek múltak, s egyre hosszabbnak tűnt a 8 óra, munkámban nem találtam igazi örömöt. Szégyelltem, hogy a többiek lelkesen, kedvvel dolgoznak, míg én csak ímmel-ámmal, s becsületből.

Egy napon aztán rám mosolygott a szerencse. Mint ifivezető, benn jártam volt iskolámban. Elmeséltem eddigi pályafutásomat, s igazgatóm felajánlott egy állást: képesítés nélküli napközis tanító lehetek náluk. Kaptam a lehetőségen.

1980. decemberétől dolgozom jelenlegi munkahelyemen.

Jól érzem magam a bőrömben, a munkához sok segítséget kapok kollégáimtól. (Először kicsit cikis volt a helyzetem, hiszen a kollégák közül többen tanítottak nem régen. Ők azonban okos felnőttként átsegítettek a nehézségeken. Köszönet érte.)

Ennyi volt „pályamódosításom” története, amely azonban nekem is, nektek is tanulságokkal is szolgál. Nem lett volna szabad a négy évet „végigcsinálnom”, ha már olyan hamar rájöttem, hogy más dolgok jobban foglalkoztatnak, közelebb állnak hozzám. Kényelemszeretetből – igaz az iskolaszeretetből is – felesleges energiákat kötöttem le, s talán elvettem valakinek a helyét, aki szíves örömest helyet cserélt volna velem.

Most boldog vagyok. Készülök a munka melletti továbbtanulásra. Ti azonban tanuljatok a példámból. Ha van lehetőségetek, azt a szakmát válasszátok, amihez kedvetek van, csak így lehet életetek hasznos.

 

Kovács Imre 1980 IV. c

 

 

Én a pályán maradtam… 

 

Nevem Oszlánczi László. Barátaimnak csak Oszi.

Azzal az osztállyal érettségiztem, amelyikbe Kovács Imre, a „pályamódosító” is járt.

Nagyon szeretem a szakmámat. Érettségi után azonnal munkalehetőség után néztem. Rövid keresés után meg is találtam, a számomra legmegfelelőbb helyet, a Csepeli Papírgyárat.

Már a munkaügyi osztályon kedvesen fogadtak. Ismertették velem a munkalehetőségeket, végigvezettek az egész gyáron. Én az erőmű részleg mellett döntöttem. (Még válogathattam is.) Ez az üzem látja el energiával az egész gyárat. Már néhány nap alatt szert tettem a helyismeretre, s képet kaptam közelebbi munkámról. Leginkább a kazánok szabályozó áramköreit kell ismernem. Szerencsére – mivel az áramkörök javítása nagyon fontos – a műhely felszereltsége kifogástalan. Így, mivel tmk-szerű a műhely, alkalmam nyílt a magam konstruálta áramkörök megépítésére is.

Hobbim az elektromosság, talán ennek is köszönhetem, hogy hamar elektroműszerésznek könyveltek el, bár a szakmám finommechanikus.

Idén jelentkezem iskolába, hogy még jobban megtanuljam a szakmát. Arra is büszke vagyok, hogy brigádom a múlt évben elnyerte az Aranykoszorús Brigád-jelvényt. Jól érzem magam a brigádban, már csak azért is, mert a tagok életkorának átlaga 30 év.

Közben átigazoltak az üzemi KISZ-be is, az itteni KISZ –élet nagyon pezsgő. Sok a szórakozási lehetőség is. A PIK-ben (Papírgyári Ifjúsági Klub) hetente más-más rendezvény van. Minden nap van lehetőség sportolásra (asztalitenisz, foci, kézilabda). Nyáron a papírgyári strand bővíti ezt a kört. Egy több ezer kötetes könyvtár áll az olvasni vágyók rendelkezésére.

Úgy érzem, megtaláltam a helyem. Aki a fentiek alapján kedvet kapott itt a munkára, jöjjön, nem fogja megbánni.

 

OSZI 1980 IV. c

 

Zenei ismeretek 

 A komolyzenei előadások és általában a komolyzene helyzete iskolánkban

 
Minden hónapban kikerül a folyosó falára egy színházi tájékoztató, amelyen nyomon követhetjük valamennyi budapesti színház műsorát, a két zenés színházét is. Utána néztem, hogy milyen fokú az érdeklődés a zenei előadások iránt. A válasz elég lehangoló volt. Még az Operettbe néha igényelnek jegyet az osztályok, de az Erkelbe szinte soha (régebben az Operába).
 
Mi lehet ennek az oka?
Hiszen vannak diákhangversenyek, délelőtti operaelőadások is, kifejezetten fiataloknak.
Az Országos Filharmónia és az Állami Ifjúsági Bizottság szakmunkásképzők és szakközépiskolák tanulói részére Esti muzsika sorozatot szervezett. A négy előadásból álló sorozatban szerepel bécsi muzsika, jazz, opera, és balett-est. Még ennek sem volt elég keletje. Osztályunk vett ugyan 10 bérletet, s felváltva más-más mehet el érdeklődés szerint, de minden előadást, húzódozást előz meg, míg végül néha a bérletek fele kihasználatlan marad.
Osztályfőnökünk bíztatása süket fülekre talál. Pedig szoktunk rá hallgatni.
 
Azt hiszem, egy babonát kellene eloszlatni. Azt ugyanis, hogy a komolyzenéről azonnal beugrik a „nehéz” is. Idegenkedünk a „nehézségektől”. (Olyan ez, mint a történelemtől való viszolygás magyarázata, sok az évszám!)
 
Igaz, hogy nem úgy születünk, hogy azonnal „élvezzük” a zenét, és az is, hogy bizonyos idő kell ahhoz, hogy rácsodálkozzunk egy dallam szépségére, a variációk sokszínűségére. Hogy egyáltalán képesek legyünk egy-másfél órát ülve „kibírni”. De ha nem kezdjük el, nem jutunk el soha olyan szépségekhez, amelyekért ma már nagyon sok ember rajong Magyarországon.
 
Ne zárkózzunk el semmitől mereven,engedjük, hogy hasson ránk a művészetek minden fajtája! Még a „nehéz” zene is!
 
Marosán Gabriella 1980 II. a
 
 
 

 

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.