Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

 Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, minden könny, vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.