Akkor és most - Életutak

Gerő - Lang Klári

Kivonatos idézet a „Félig nemzedék írta történelem” írásból

 

 

 

Élni kell és lehet a még létező lehetőséggel.

 

Különös korban, nehéz helyzetben éltünk, mi a „Félig nemzedék”. E kor egyik képviselőjének tartom magamat, aki az általános iskoláimat az elsőtől a nyolcadikig a pesterzsébeti Ady Endre utcai iskolában végeztem.

 

Ötéves koromtól élek Pesterzsébeten, előtte 5-6 éves koromig Soroksáron. Szeretem szűkebb hazámat, Pesterzsébetet, itt élnek rokonaim is, - a fiatalabb nemzedék.

 

A középiskolát a Bagi Ilona Általános Leánygimnázium D osztályos tanulójaként reáltagozaton végeztem el és érettségiztem 1957-ben szintén Pesterzsébeten.

 

 

 

Megéltünk megannyi nyomort, nélkülözést, félelmet, meghurcolást, kitelepítést és betelepítést, hiszen voltak közöttünk olyan tanulótársaink is, akiket a környező országokból telepítettek Magyarországra, egyben olyanok, akik végigéltük a telepítések borzalmait.

Még emlékezem azokra a régmúlt 50-es évekre, melyet általános iskolás gyermekként éltem meg. Ötödik osztályos koromban már nem kellett tanulni hittant. Előtte kötelező volt! Templomba járni kötelező volt! Az elemi iskolából általános iskola lett. Az anyám még 6 elemit és két ismétlőt végzett, akkor még ez volt a módi. De én már 8 általánost végezhetek. Csupa jó dolog történik velem, mert a pesterzsébeti iskolások között „Ki a példaképem” címszóval irodalmi pályázatot hirdetnek a tanulók részére. Az én példaképem Zója Kozmogyenszkaja, fiatal szovjet partizánlány, aki meghalt a hazájáért. Még hasonlítunk is egymásra. Ő is barna hajú, barna szemű. Írással és rajzzal kerületi első díjat nyertem, nyolcvan forintot kaptam érte, ami megfelelt akkor annak a gyermektartási-díj egyhavi költségének, amit az apámnak kellett volna küldeni részünkre, de neki persze ez az eszébe sem jutott. Odaadtam az anyámnak. Vehetett egy pár nagyon jó magasszárú cipőt részemre télvíz idejére.

Az iskola, de legalábbis az osztály egyik legjobb rajzolója voltam. Anyám sokszor bevitt a gyárba ahol dolgozott. Anyukám munkahelyén szöveteket tisztítottak és stoppoltak. Elhatároztam, én ezeknél a szöveteknél szebbeket tervezek majd. Én textiltervező leszek. Jelentkeztem a Képző és Iparművészeti Gimnáziumba, amely Budapesten a Török Pál utcában van és az egyetlen ilyen iskola az országban. Nehéz lesz. Különösen azért is, mert ebben engem még az osztályfőnököm sem segített. Elfelejtette, hogy a felvételi előtt előkészítőre lehet küldeni a tanulót úgy, hogy én egyből a felvételi vizsgán kötöttem ki, ahol a tanulmányi kérdések és eredmény mellett szabadon kellett rajzolni. A felvételi eredményt az igazgató-helyettes - aki a rajzot is tanította - személyesen közölte velem az igazgatói irodában. Igazi „úriembernek” tartottuk őt.

Megnyugtatott, hogy tehetséges vagyok, jó tanuló, de 400-an jelentkeztek, megfelelt 160, felvettek 80 főt. Én megfeleltem, így a 160-ban benne voltam, de a 80-ban, akit felvettek nem. Ne keseredj el, - mondta - jövőre is jelentkezzek, akkor majd biztosan fel fognak venni. Addig is ajánlja a gimnázium reál tagozatát, oda jelentkezzek – vagy esetleg, ha találnék valaki támogató segítőt. Aki segíthetett volna egy rokonom, kérdése úgy szólt, mit akarok én abban az iskolában? Szintén megnyugtatott, ilyen szegény és rossz helyzetben lévő gyereknek nem való az ilyen „úri iskola”. „Anyád úgysem tudná fizetni, festék kell, rajzlap, meg még a fene tudja mi. És akkor hol fogsz dolgozni utána?

Végül is, olyan iskolába járok, ami még félig „békebeli” a múltban képzett tanárokkal és fiatalabb tanárokkal. Mindent kinek köszönhetek? Szerintem anyámnak, hogy nem zavart el dolgozni, pedig oka lett volna rá, mert nehezen tartott el minket ebben a munkaversenyes sztahanovista termelésben végzett munkájával. Azután megint apámnak és anyámnak, akiktől akaratot, észt örököltem és törekvést a jobbra, a szebbre. Befejezvén az általános iskolát az Adyban, beiratkoztam a Bagiba. A gimiben 1956-ot megelőzően valami érződött a levegőben. Tanáraink besegítenek ebbe a helyzetbe, mert a tankönyvekben nem található szövegeket hallunk tőlük. Reáltagozatra járok, orosztanárunk tündéri, szeretjük, szíve van a diákokhoz és bátorsága. Az orosz nyelvet tőlünk tanulja, főleg a volt „Adysoktól”. Cserébe mi a nyugati nyelveket tanuljuk tőle szakköri foglalkozásokon ingyen, azaz bérmentve. Tanáraimat szeretem, mert nagy és meleg szívük van a diákjaikhoz. A tanáraink csodálatosak, én a „proli” gyerek mindent tőlük tanultam.

Tizennyolc évesen elérkezett számomra 1956. október 24-e reggel. Zörögnek a luxus otthonom, luxus ajtaján, ami egyenest az utcára nyílik, miután előző lakóhelyünkről, ami albérlet volt, mennünk kellett. Iskolatársam a szomszéd utcából eljött és ő szólt először mi történt „Klári, én vagyok, nyisd ki az ajtót, nem kell iskolába menni, mert kitört a forradalom!!” Iskolánk, október 24-től bezárta kapuit 1957 februárjáig, érettségi előtt álltunk, pont jókor, szabad időm, mint a tenger. A többi iskola is bezárt.

 

Osztályunk a IV. D 1957. februárt követően készült az érettségire. A tankönyvekből néhány túlkapás töröltetett hivatalosan is. Az orosz nyelv érettségi szabadon választott lett. Aki mégis felvállalta, annak középfokú nyelvvizsgával azonos nyelvtudást jelentett. Kiváló osztálytársaim voltak és vannak ma is, hiszen néhányan az elemi osztálytól kezdődően tartjuk a személyes kapcsolatot egymással. Közülünk többen diplomát szereztek, mint orvos, villamosmérnök, jogász, gyógyszerész, vegyész, építész-geodéta, nyomdász, közgazdász. Diáktársaim közül ketten az 1956-os események kapcsán disszidáltak.

 

Annak a szerencsés embernek tartom magam, aki bár sokat jártam a világ különböző tájain, mindig hazatérhettem és az egész utazásból az volt számomra a legnagyobb boldogság.

 

*   *   *

 

Klárika 2013 novemberi leveleiben a következőket írta magáról kérésünkre, hogy bővíthessük az életpályához kapcsolódó ismereteinket:

 

Kedves Marika!

Nagyon szívesen teljesítem a kívánságodat, - így átlépve a 75. évemet - rengeteg mondanivalóm van - mint a távozni készülő nemzedékem tagja -- addig beszélhetünk, amíg élünk és itt vagyunk. Számomra megtisztelő az érdeklődésed - az ifjúságnak többnyire nincs ideje, kérdezni, nincs ideje az időseket meghallgatni. Megértem - saját fiatalságomra gondolva, ami eléggé mozgalmas volt.

...

A gimnáziumban még verseltem, amelyek 2006-évben fiatalkori versek c. a magánkiadású első kis könyvecskében megjelentek néhány időskori verseimmel együtt.

Érettségi után1957-ben édesanyám bevitt a Magyar Gyapjúfonóhoz, ahol Ő is dolgozott, - nyári szünetekben segédmunkásként már dolgoztam ott, anyukám munkatársai 6 éves koromtól ismertek – bérelszámoló, ezután munkaügyis lettem. A munka mellett tanultam, Közgazdasági Technikumi különbözeti érettségit tettem - jó eredménnyel. Képesített könyvelő – statisztikus lettem, ez a munkámhoz kellett. Gazdaságpolitikai tanulmányokat 38 éves koromig - szinte egyfolytában végeztem – a tanári diplomáig.

A munka melletti tanulás elsősorban és csak is a munkahelyem egyetértésével, pontosabban javaslatára vált lehetségessé - nem állt szándékomban a tanári pálya, szociológus szerettem volna lenni - helyette küldtek a Pártpolitikai Főiskola nappali tagozatára - 3 év -, amit jeles eredménnyel elvégeztem. Nem lett belőlem „tanár”.

Munkahelyeim: Magyar Gyapjúfonó, munkaügyi, terv és statisztikus,  ÁFOR kp, Olaj és Gázipar: munkaügyi terv-statisztikus munkakörben. Csoportvezető h. ill. csoportvezető, - 1971-ben Nőpolitikai pártatározat alapján Vegyész szaksz. fizetésem csökkentésével - soknak bizonyult - bevittek nőfelelősnek, osztályvezető és ezután választott vezető lettem.

Munkám igen sokrétű volt. A VDSZ. Bartók Béla - (Tímár Sándor, Varga  Zoltán)  Táncegyüttes 1957-1992-ig - felügyeleti vezetője voltam. Megalakulásától a Vegyészek segítették pénzben – helység – külföld - belföldi utazást Franciaország, Japán stb. - autóbusz stb., belföldön - vegyipari v. TVK_BVK_stb. fellépések. VDSZ fizette azokat a munkatársakat, akiknek a feladatuk a Táncegyüttessel való foglalkozás volt, mint pl: Tímár Sándor, Varga Zoltán, stb.Titkársági üléseken javaslatokat tettem pl: külföldi útjaikra.

Ugyancsak a VDSZ-hez tartozó Művelődési Házak is, valamint a Vegyipari Dolgozók - újság szerkesztőségének felelős vezetője voltam. A Bartók Táncegyüttes 30. ünnepélyes évfordulóján beszédet mondtam.

 

1989 évben saját kérésre, - amíg lehetőség volt - nyugdíjba mentem.

Nyugdíjasként bolti eladó, fogászati asszisztens stb. dolgoztam.

Nyugdíjasként csatlakoztam a helyi klubokhoz tagként - egyetlen párt tagja sem vagyok - 1992-től- Edelveisz nyugdíjas klub Pesterzsébet - Soroksár Mszosz Nyugdíjas szakszervezetnek is mindkét klub tagja vagyok. Pesterzsébeten 1957-től a szakszervezet tagja vagyok, 1969-től a vegyészeknek is.

 

2006-ban-és 2007-ben magánkiadásban könyvet adtam ki kis példányszámban - elajándékoztam. 

Könyveim:

1. Szendi Mesék a mi kutyinkról - fiatalkori és időskori válogatott versek

2. Igaz Mesék Szabadon – amiben írások és válogatott versek vannak

 

1958-ban Gerő Rezsőné lettem - csaknem 50-évig - a férjem haláláig.

Egy fiam született, László. Fiam közgazdász kereskedelmi diplomával rendelkezik. 52 éves, 2 fiú unokám van.

 

Klárika tömören összegezte és zárta ezt a tartalmas és bizonyára nem túl könnyű életpályát. Azt gondolom büszkén tekinthet vissza az elmúlt évekre, tanulmányaira, munkáira, s nem utolsó sorban családjára.

 

Köszönjük Klárika leveleit és fotóit.

Az oldal felhelyezésre került 2013. november 21-én

 

*   *   *

 

2014 szeptemberében kapta szerkesztőségünk postán Klárika harmadik könyvét:

3. Igaz Mesék a Fény útján 2014 - mely Klárika életében megjelent Sorsforduló és az azutáni történések leírása került bemutatásra,  prózában és versekben. 

E honlapunk "Idézetek levelekből" c. menüpontjában nyitható az alábbi link:

Láng Klári 1957 IV. d osztályos volt diák levele - 2014 szeptemberében -  Verseskötetének bemutatása

 

Bevezető

 

  

Életem, mint a Fény a fák között, lassan a végéhez közeledvén,

Hitemben erősödvén, elfogadom és vallom:

„A szeretet Isten adománya, benne van a Mindenségben…,

szeress… Isten világosságának minden sugarát.”

Idézve Dosztojevszkij orosz írótól

 

I. 

Sorsforduló

 

Életünk „csoda” – Isten adománya, amely folyamatos változásokkal, várakozással tölt el minket.

Ilyen várakozással vártam a 2008-as esztendőt.

A hetvenedik születésnapom, az 50. házassági évfordulónk ünneplésére készültem,

szép esztendőre vágyakoztam. Telve reményekkel.

 

Itt a Tavasz   Itt az új és újabb Tavasz, Száraz, zörgő levelek mögül Feltűnt és örül. Friss zöldbe öltözött minden fa Átsüt a Nap fénye rajta. Csillámként villannak a remények A fákon keresztül szállnak a csivitelő cinkék.   Tán még van idő, Várni a jobbat, a szebbet, Talán, titkon tartogat még számomra csodákat az élet. Fáradt, gyenge testemben Akkor majd új források kelnek és én, „fityiszt” mutathatok, minden „károgó rémnek”.   Boldog napon jönnek az unokáim nékem, A kedvesek, a szépek, Akik melegséggel töltik el, az egész lényem, Amely, mint a természet, tavasszal újjá éled.

 

 2008 a Sorsforduló éve

 

Kivonatos idézet a 7-14. oldalról

Az élet sodrását sokszor, várakozásunk ellenére éljük meg. Kedvenc mondásom szerint „nem kívánsághangverseny”. Viszont az élni akarás, és főleg az akarat, a szorgalom, a tenni akarás az fontos hajtóerő tud lenni, de nem minden. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az „Élethez” kell a szerencse is, de úgy gondolom, mindenki számára létezik a Sorsszerűség, amit valószínűleg a

„Fentiek, az Égiek, a Mindenható” irányít.

2008 tavaszán részt vettem a „Csili”, kedvenc Művelődési Házunk által szervezett Internet tanfolyamon.

Elvégeztem a tanfolyamot, és mint az szokás volt az utóbbi 10 évben, indultunk le a papával, tavasszal, április-május táján a kedvenc nyaralónkba, amire már mind a ketten vágyakoztunk. Közben időnként Szendi kutyi is velünk volt. Szép és jó élet volt ez. Kedves környezet, általunk kedvelt kedves emberek, jó érzéssel töltött el bennünket, még akkor is, ha valójában mind a ketten egészségi problémákkal küszködtünk. Benne vagyunk a korban, „70 felé hazafelé” – a monda szerint.  

A nyaralót éppen úgy, mint a pesti otthonunkat 1998-ban, - abban a szerencsés esztendőben, amikor négyes találatom volt a Lottón – rendbe hoztuk, és azt követően vált lakhatóvá ez, az „Erdértes” faházból varázsolt, második otthonunk. Szerettük a nyarakat ott tölteni, később Szendi kutyi is megszerette és otthon érezte magát velünk. Szendi megérkezéskor boldogan szaladgált körbe az udvaron, keresve az új szagokat, nyomokat, hiszen Szendi végül is vadászó kutyi is volt, eredetileg egy Labrador retriever kutya, a norvég halászok kutyája az őse.

 

Magam részéről szívből igazán ragaszkodtam ehhez a helyhez.

Pákozd varázsa engem ejtett elsőnek fogságába. A „rálátás” e tájra, a levegője, a hangulata, a körülötte élő erdő, az „Ingó Kövek” varázsa, energiája, sugárzása, a Velencei-tó a strandjaival, gyógyvizeivel, amelyek az ellátás színvonalát tekintve, a Szécsényi fürdővel vetekedhetne. De abban az évben kicsit később mentünk le, részemről a papa betegeskedése miatt is valamilyen félelem, vagy előérzet, pontosan nem tudom meghatározni, azt sugallta, maradjunk inkább Erzsébeten. De akkor éppen a papa volt az, Aki sürgette, menjünk már, mert ő szeretne már ott lenni. A fiam Szendit is lehozta pár napra. Szendi ekkor teljesen kiborultan viselkedett, állandóan utánunk mászkált. Leült a papa elé és a mancsát nyújtogatta felé – nyafogott, és ha megkapta az igényelt simogatást, lefeküdt elé és ott aludt, amíg mi a TV-t néztük.

Mindössze rövid időt töltöttünk együtt a tanyán, mert május végén vasárnap éjjel a tv műsor után jó éjszakát kívántunk egymásnak, szokás szerint, békésen nyugovóra tértünk, majd úgy hajnali 2-3 óra táján hangos és értelmetlen szavakat hallottam a papától. Felkeltem és láttam, hogy magatehetetlenül fekszik az ágyban. Azonnal hívtam a mentőket. Agyvérzése megállapítása után adtak Neki egy oldó injekciót - és valószínű ennek a gyors beavatkozásnak volt köszönhető, hogy másnap délelőtt a kórházban már érthető szavakat is tudott mondani. A kórházi kezelőorvosa kijelentette kétheti kórházi bent lét után, hogy amíg él, ápolásra szorul. Pákozdról minden reggel a kórházba mentem, s ebédig ott voltam Vele. Az orvosok és a nővérek mindent megtettek, amit meg lehet tenni egy ilyen betegért. Nem volt segítség, ami változtathatott volna.

2008. június 1-én vasárnap elment, egyedül hagyott engem.

 

Számomra a papa halála sorsszerű fordulatot jelentett.

Egyetlen ember sem pótolható, különösen nem pótolható az a társ, akivel csaknem 50 esztendeig együtt éltünk, családot alapítottunk, közös otthont teremtettünk és együtt éltük napjainkat. A várakozás a 70. születésnapomra, az 50. házassági évfordulónkra nem teljesedett be. Ez a sorsfordulat az egyedüllétet hozta a számomra. A „magányt” nem lehet ünnepléssel tölteni, ünneplések helyett sorozatos, nem várt események tették szomorúvá és egyre bánatosabbá az életemet.

A papa halála után, olyan rosszullétek jöttek rám, amilyenek azelőtt soha, többször kiment – rövidzárlat következett be nálam. Pl. a TV előtt ülve elment előttem a kép, nem értettem mi történt velem, majd többször a földön, a padlón landoltam, csodálkoztam, mikor és hogyan kerültem oda. Ezek az esések sorozatban jöttek. A dolog akkor vált még kellemetlenebbé, amikor június 20. táján eltörtem a bokámat és begipszelt lábbal kellett felkelnem az éppen aktuális helyről - egyedül, segítség nélkül. Pákozdon azután végigéltem, ahogyan a Szendi a papát keresi – fáradhatatlanul – hihetetlenül éppen, hogy kérdőre nem vonva, hova tetted? Hol van? Eközben Szendi a siránkozását irányomba is elvégezte, és megint jött a számomra már ismerős viselkedése: leül elém bánatosan, együtt érzően néz rám és siránkozni kezd, ami egy idegen számára nyafogásnak tűnik, de én azonban pontosan tudtam, mit akar ezzel mondani – rágondolva, mit csinált papával, amikor éppen Ő volt beteg és rossz állapotban.

 

Kétségtelen nagyon rossz formában voltam én is.

Az ismerősök azzal bíztatnak, majd az idő meggyógyítja. Semmit nem gyógyít meg az idő! Sőt egyre nehezebbé és időnként elviselhetetlenné teszi az életünket a Társ hiánya. A papa mindig hiányzik folyamatosan. 

Mi ez, én vagyok a szívbeteg és még itt vagyok, élek? Hát igen, elmentem földre esvén néhányszor, nem úgy, mint édesapám, aki leesett a székről és 5 perc alatt vége lett, a szíve vitte el. Lehet, ez nem is olyan rossz? – gondoltam rágondolva a „Fényre”, amit megtapasztaltam egy alkalommal az esések, a szívmegállások közepette.

De igazából hálát kell adnom az Istennek, az orvosoknak, a fiamnak, hogy még élek. Kaptam egy pacemakert – szívműködés szabályozót, majd egy év múlva kaptam egy másikat, amivel az életveszélytől mentettek meg engem. Így vigadom el az életemet – egyedül - , miközben vigyáznak rám a fiam, a család és az Égiek.

Így lett a 2008. év számomra a „Sorsforduló” éve, mely magával hozta az életem átírásának a kényszerét, a valóságos „egyedüllét és a magány sorsszerűségét. A Csend az más lett a papa nélkül, halála után több verset is írtam Neki.

 

 

II. 

Más lett a Csend Nélküled

 

Kivonatos idézet a 15-20 oldalról

Hogyan éljek én ezután? Akarok-e még élni? – tettem fel magamnak a kérdést. Mivel azonban a mai napig számíthatok arra, hogy kapok segítséget a fiamtól, a családtól, a barátnőimtől és a szomszédjaimtól – és ez nagyon jó és megnyugtató tud lenni, egy olyan magányosan élő számára, mint aki én vagyok, a válasz csak igen lehet. A fiam és az orvosok segítségével nagy nehezen kezdek kimászni abból a „félig gödörből”, amibe a szívritmus zavar miatt is kerültem. Pacemakert kaptam, és ez segített és segít tovább élnem. Reménykedem, van még dolgom az életben.

A családi, baráti segítség mellett – lehet, hogy furcsán hangzik, - segít az íráskészségem, kiírhatom búmat, fájdalmamat.

A versírás persze nem megy parancsszóra, azonnal élni kell a percek adta „ihlettel”, mert azt erőltetni nem lehet, - vagy van, vagy nincs. A papa halála után Reá emlékezve, az átélt érzések, a bánat, jó egynéhány verset hozott ki belőlem.

Amíg a Szendivel voltam még a tanyán, túlságosan friss volt a bánatom, időnként Szendi kutyinak jól kibőgtem magamat. Érző és együtt érző tudott lenni a mi kutyink. Azonnal jött vigasztalni, mert tudta, hogy nagy a baj, ha már én bőgök. Akkor úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Szendi pedig hozzám bújt, erősen odanyomta magát a lábamhoz, kell-e több ennél? – akkor és ott szívemig jutott el az együttérzése.

Elment a Fénybe   Csend ül a vállamon, Szavakkal elmondani nem tudom, Itt hagytál, hiába voltak a marasztaló szavak, A semmibe, a Fénybe távoztál.      Más lett a Csend Nélküled   Más volt a Csend Veled, Olvasod a könyvedet - Hallgatunk, ketten együtt, Bársonyos, halk a kedvünk.   A Csend Nélküled, Rám szakadt a súlya és A földre tesz. Utánad hadd menjek én.   Más lett a Csend Nélküled Nyomaszt és földre ver. Úgy kértelek, ne hagyjál el engem, Más lett a Csend Nélküled.      Régi idők emléke   Régi idők emléke Visszatér a lelkembe. Kattan a gázkonvektor, A halk csendben. Kélnek az árnyak, Feléled a magány, Rájöttél arra, hogy most már Igazán "Magadra maradtál".   Fájó érzés a szívedben, Valami sistereg a füledben, Feléledt körülötted A régi életed. Az "Emlékek", amik ott Alszanak Benned, Telítve van velük a lelked, Zokognod kellene, de nem megy.   Az emlékek megcsontosodtak, lemerevedtek, Érzed, hogy Neked, ebből a mély Fájdalomból menekülnöd kell, S a lelkedre újra ráborul A magány és a Csend.

 

  III.

Búcsú Szenditől, a mi kutyinktól

Kivonatos idézet a 21-25. oldalról

Az idő kereke könyörtelenül jár, nem kímélve semmit és senkit, és amerre jár, bélegét ott hagyja. Napról - napra öregszünk, és az út elvezet a Véghez. Családunk szeretett drága kiskutyája, Szendi (egy Labrador retriever kutya) is végig járta ezt az utat, amelynek a végén fájdalmas volt a búcsú, a mi számunkra és az ő számára is.

14 évet élt velünk, ami egy kutya számára már tisztes kort jelent. Kölyökkorától velünk volt, családunk által szeretett és féltett kutyink, Társ és Családtag volt. A Vég legtöbbször fájdalmas, és megalázottá, kiszolgáltatottá, beteggé teszi a "távozni készülőket", felejtve korábbi "Énjüket". Csak ritkán adódik olyan szerencse egy kutya számára, hogy megértő és segítő társ kisérje a szomorú, de kikerülhetetlen úton, mint távozót.

Szendi a fiam kutyája volt, kölyök korától kezdve ő volt a "Gazdi" és bizony ez különös és szátszakíthatatlan kötődést jelentett Szendi és a fiam számára is. A pót gazdik mi ketten a Papával voltunk azok, akik - amikor a kis nyaralónkban a tanyán tartózkodtunk, vagy amikor a fiamék elutaztak és olykorSzendikére a saját otthonában vigyáztunk.

Korábban elképzelni sem tudtam, hogy ilyen mértékben megszeressünk és kötődjünk egy kutyához. Szendi nem egy hétköznapi kutya volt. A telepátia érzése mellett kiváló szimattal, intuitív magatartással rendelkezett. Szendinek érzékenysége és tehetsége volt ahhoz, hogy az általa féltett és szeretett emberek vészhelyzetére ráérezzen, és szinte előre jelezze - baj van, baj lesz! Meg tudta különböztetni az embereket is, akik hozzánk jöttek, viselkedésével jelezte a jó embert és a rossz embert, ő maga soha senkit, - sem embert, sem állatot - nem bántott meg, csakis őt harapták meg a "rossz kutyák", ő tiszta maradt, még csak nem is védekezett, csak sírt fájdalmában.

Szinte előre megérezte, jelezte a Papa betegségét, ami beigazolódott és megérezte a halálát. Ezt a megmásíthatatlan bánatomat, szomorúságomat és az ezt követő magányomat Szendivel tudtam úgy megosztani, hogy nem éreztem magam egyedül.

Amikor Szendit a Papa halála után először hozta le a fiam a tanyára és Szendivel ketten maradtunk, az törölhetetlen emlékként él bennem. Sokat beszélnek a kutyák hűségéről - hát ő megmutatta nekem, milyen is az. A Papa halálát követően egészen 2010-ig kettesben töltöttük az időnket a tanyán. Papa mindkettőnknek hiányzott.

Amikor a fiam bejelentette, hogy a következő napon jönnek értünk, hogy felvigyenek engem és Szendit Pestre, - most már én is tudom, hogy Szendivel való együttlétünk utolsó estéje volt. Ezt ő azonban már akkor tudta, és egy Tőle soha nem hallott "búcsú" szöveget adott elő. Leült elém, és éppen, hogy nem emberi hangokat kiejtve búcsúzott tőlem - aá, áo... - pár percig tartó beszéd volt, úgy hangzott, mint egy kisgyerek első próbálkozása, hogy emberi hangon megszólaljon. Megérzését próbálta megfogalmazni, ami szerintem valami ilyesmi lehetett: - "Isten áldjon meg! Mi már nem leszünk együtt többé, majd, ha eljön az idő várni foglak odafenn, de lélekben Veled maradok örökre." Nagyon mellbe vágott ez a búcsú, és nem tudom elfelejteni. Amit Szendi előre tudott, az bekövetkezett. 2012-ben meghalt. Azóta megnézek minden kiskutyát, keresem Szendit, de hiába! Olyan kutya, mint Szendi volt, nincs több ebben a "nagyvilágban".

 

A gondolkodó Szendi kutyi

 

  

Szendi kutyi hiánya   Ahogyan a mancsára Hajtja bánatos, beszédes fejét, Szemeivel rám néz. Kép a múltból. És már soha többé Vissza nem tér. Fájó még az emlékkép, Hiányzol nagyon Szendikém!

 

 

IV.

A Család

 

A Család: apa, anya, gyerek vagy gyerekek, - igen , úgy lehet teljes. Mint gyerek, nem részesülhettem benne, ezért is törekedtem társammal együtt, hogy a fiúnk számára Mi a "Család" legyünk, mint biztos háttér. Számomra az anya kapcsolata a gyerekszüléstől, vagy még előbb, a várakozás, az "áldott állapottal" kezdődött, bár akkor még nem létezett ultrahang - mégis várakoztam a fiamra, Lacira. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy a szívemben annyira várt fiam László legyen.

A szeretet, a ragaszkodás egész életemre szól a fiam iránt. Amikor fiamat születése után "haza" vittem szerény otthonunkba, amit előzőleg kitakarítottam, hogy minden szép legyen, amikor haza érkezünk vele - akkor döbbentem rá először, hogy olyan erős szétszakíthatatlan kötelék fűz hozzá, ami részemről csak halálommal érhet véget. Hiszek abban, hogy minden ember megismételheetlen "Csoda". Ezért add meg Neki - a tiszteletet - s, ha kölcsönös és közel van Hozzád, akkor a Szeretetet.

 

Boldog az, akit a Családban élő szeretet éltet, - amit Társadalmunkban újra és újra kell élesztenünk.

Egy ide illő idézettel zárom soraimat:

"Életünknek vannak fontos, döntő pillanatai.

A legértékesebb, amikor másoknak örömet szerzünk."

(Peter Rosegger)

  

 

Reggel és este   Reggel, amikor kelek, Este, mielőtt lehunyom a szemem, Egyetlen fiam és gyerekei, Laci és Andris unokáim, Itt vannak velem.   Gondolatban "Jó éjt kívánok" Nekik, És elmondom kéréseimet, az én Jó Istenemnek. Köszönöm, hogy megélhettem, hogy kettő "unokám" van énnekem. Interneteznek mind a ketten. Képzeletüket lekötik a Jég-hegyek. Andris rakja-szedi a robotjátékok alkotórészeit.   Nőnek, cseperednek, koriznak, sielnek. A nagyijuk szívből örül mindennek. Unokáim a Jövő Nemzedék Ígéretei, Képzeletükben születőben van az Új Évezred. S a gének, amit elődeik meghagytak Nekik, Kísérik féltőn és védőn a jövőjüket.      A Csillagkereső   A csillagkereső távcső, amin a Papa, a messzi Bolygókra látott. Kutatta, kereste és boldog volt, amikor a Vénuszra, - ami az Esthajnal csillaga,- rálelt. A Göncöl szekérre, melyhez messzi vágyait repítette az Ég, s a Vangelis dalára szárnyra kélt.   Romantikus lelke, titkokat keresett, Vagy talán egy másik bolygón élő embereket. Ködfátyolba rejtve, burkolva, Messzire kalandozva, Mint kit az Ufók rövid időre itt hagytak.   Látszat nyugalmában Álmait rejtegette magában, S az izgalmakat a foci csaták, És a kalandregényekbe zárta.   Büszke volt egyetlen fiára, És örömmel fogadta a kis unokákat, Laci unokájában a jövő csillagkeresőjét látta, Kinek az Új Évezred majd kinyitja kapuját, Az unoka megvalósítja a Papi álmát.      Képek a falon   A képekről rám tekintenek Gyermekeim a szépek, a drága édesek, Akik benne élnek a szívemben, Ahogy a fiam az egyetlen. Mint kisgyerek csigajátékot tekerget, Aranyosan, ügyesen.   Elszaladt a múlt és én emlékezem, A fiam ott áll a hófödte hegyeken, Ifjan és reményteljesen. Azóta az élet buktatóin sokszor átlépegetett. Úr Isten, segítsd útjukon, vezéreld Szeretett unokáimat és gyermekemet.

 

 

V.

Azért vannak a jó barátok - szomszédok

 

Érettségi - 50 éve

• Gerő Láng Klára  1953-1957 d osztály 

 

 

VI.

Emlékezünk 

Időkerék   Forog az Élet kereke, Észre sem veszed, S itt az utad vége. Viharon, fényen át az ég, Meg- megnyitja kapuját. Vár ott a kedvesed és még Sok jóbarát, Kik már nem hallják, az Élők hívó szavát. De az utadon végig menni, A végső célig, segítenek Téged, Menj hát, az utadon nyugodt szívvel, Ott várnak Téged a - FÉNYBEN! -

 

 

VII.

Életmozaikok

 

Immáron - lassan a 70 évből - 80. felé ballag az életem.

Elmondhatom, a gyermekkorom - bár nehéz és nyomorúságos volt, mégis szép. Álmaim, céljaim voltak, amik közül sok nem valósulhatott meg, de helyette kaptam jó sorsomtól olyan adományokat, amelyekről még álmodni sem mertem volna.

Szép és izgalmas volt az életem.

Családra, otthonra, gyermekre, műveltségre, tisztes munkára vágytam - mindezek együtt járnak a szeretettel, és ezek a legfontosabbak voltak az életem során. Jó sorsomnak köszönhetem, hogy gyermek- és felnőtt koromban is sok felém irányuló szeretetben volt részem és van a mai napig.

 

Az új évezred küszöbén c. versemből idézve    Az új évezred küszöbén, "Élő Robotok" közelednek feléd! Vas torokból jön a hang, Géptől irányítottan, Lépteik alatt üresen kong a talaj.   Az Új Évezred küszöbén, Veszve van a "Tízparancsolat"! Úristen! - mutasd meg Újra hatalmadat!

 

 

VIII.

Észrevételek - vélemények írásaimhoz

 

2006 és 2007 év során két kis könyvet sikerült magán kiadásban megjelentetni, s most, 2014-ben a harmadikat, a jelenlegi könyvemet. A könyvekkel kapcsolatban, a megírtakról nagyon sok visszajelzést kaptam. Jót és rosszat egyaránt. A fiatalkorom köszönt vissza, volt gimnáziumi osztálytársnőm hozzám írt levelében, miután megkapta és elolvasta az általam írtakat. Ezzel fejezném be gondolataimat.

"Köszönjük a sok szép verset, amikkel megajándékoztál bennünket. Ezek az érzések mélyről jövő gondolatok." Mindenkit megérintenek... továbbra is írjál mindannyiunk örömére."

Őszinte szeretettel: barátaid

 

Szívembe zártam sorait, a kedves bíztatását, és kérem a Jó Istent, segítsen engem abban, hogy a még számomra hátralévő életemben e kérését tudjam teljesíteni, írhassam szívemből az igazat, drága családom és barátaim számára.

 

Gerő Klári