Az iskola diákjai a neten

Kónya Ilona

 

 

 

1965 IV. e osztály diákja volt

(Fotóját az osztálytablóról emeltük le.)

 

 

 

 

 

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja 

Interjú Kónya Ilona tanárnővel

Kivonatos idézet az interjúból

 

Kónya Ilona. A gólyaszámot felidézve annyit tudunk meg róla, hogy "az analízis kommandó tagja", és, hogy "gyorsabban ír a táblára, mint ahogyan a legtöbb ember beszél". Az első egyetemi előadások egyikét sokunknak ő tartja, és ezzel együtt nagyon kedvelt az infósok körében. Óráin megismerhettük, mint tanárt, most pedig emberként is kicsit közelebb kerülhetünk hozzá, a következő interjú által.

 

–Mesélne nekünk élete állomásairól? 

 

–Hol is kezdhetném? Kora, zsenge gyermekkorom nem érdekes különösebben. A gimnáziumot itt, Budapesten végeztem a Bagi Ilona Leánygimnáziumban. Akkoriban még matematika tanár szerettem volna lenni, de másodikos koromban megharagudtam a tanárokra, és új szakmát kellett keresnem.

 

–Mi volt ez a negatív élmény?

 

–Hármast adtak magatartásból a kitűnő bizonyítványomhoz, és a mai napig állítom, hogy jogtalanul! Egy másik osztállyal közösen a Balatonra mentünk osztálykirándulásra. A másik osztály tagjai egyik este elmentek megnézni a tavat, mire nálunk is kitalálták, hogy tegyünk így mi is. Az volt a különbség, hogy nekik volt tanári kíséretünk, mi pedig csak úgy összeálltunk páran, és elmentünk. Amikor kiderült, óriási nagy botrány lett – persze nem kell mondanom, hogy mi semmit sem csináltunk, csak sétáltunk este a Balaton partján. A következménye az lett, hogy hazavitték a csapatot a kirándulásról, mert "ez a fertő borzasztó". Otthon is folytatódott a botrány, mire minden szülő bement az iskolába, és elmesélte, hogy az ő gyereke milyen jó, csak bűnbe vitték, és miután egy másik lány anyukája és az enyém nem ment be, nekünk adtak hármast, a többieknek négyest magatartásból. Ezt én nagyon igazságtalannak tartottam, mindig nagyszájú gyerek voltam, afféle "igazság bajnoka", ebből még most is maradt egy kicsi bennem, bár most már bölcsebb vagyok. Szóval ekkor azt mondtam, hogy nem leszek tanár, így egy másik szakmát kellett keresni.

 

–Így került a Műegyetemre?

 

–A két bátyám gépészmérnöknek tanult, a nővérem tanár – ennek az az érdekessége, hogy egy évvel a "balatoni eset" után ő abba az iskolába jött tanítani, vagyis utána még jobban ellenőrzés alatt voltam. A bátyáim azt mondták, hogy gépészmérnök nem lehetek, mert az nem nőnek való, így lettem villamosmérnök a BME-n.  

Abban az időben aránylag sok lány volt itt. A 180 fős Híradástechnika szakra jártam, közel húsz másik lánnyal együtt.

Az egyetemi évek alatt természetesen rendesen tanultam, jó kislány voltam. Ez azért természetes, mert özvegy édesanyám egyedül nevelt 4 gyereket, így mi kötelességünknek éreztük, hogy a feladatainkat rendesen ellássuk, és például minél magasabb ösztöndíjat kapjunk. Egyetemi éveim alatt sokat foglalkoztam érdekvédelemmel, mert ez a véremben van. Tanulmányi munkámért és közösségi munkámért több éven át Népköztársasági Ösztöndíjat kaptam. Érdekességként elmondom, hogy ötödéves koromban az akkor nyugdíjba vonult édesanyám nyugdíjánál nagyobb ösztöndíjat kaptam.

 

A matematika gyakorlatvezetőnk és egyben az osztályfőnökünk Csatár Györgyné volt, akivel heti hat órában találkoztam, és így megismerhettük egymást, jó viszonyba kerültünk. Ötödéves koromban ő ajánlott be a Matematika Tanszékre demonstrátornak, majd végzés után meghívtak tanársegédnek. Akkoriban egyébként több villamosmérnök is került a tanszékre.

Nagyon szerettem ott dolgozni, tetszett a tanszék légköre. Akkoriban még a Matematika Tanszék tanította a programozást (FORTRAN nyelvet), én nagyon szerettem csinálni. A nyolcvanas évek elején már az egyetemi vezetés a matematika oktatás egységesítésére elkezdte erőltetni a kari matematika tanszékek összevonását egy intézetbe. Ezért a kar legalább a programozás oktatását meg akarta tartani kari hatáskörben és áttette szaktanszékekre.

Ekkor a tanszéken a mérnök végzettségűeknek – így nekem is – felajánlották, hogy átkerülhetnek szaktanszékre. Azt azért meg kell mondanom, hogy én mindig is becsültem a Villamoskart, mert nagyon becsületesen bánt a matematikusaival, és valószínűleg a többi oktatójával is, vagyis az alaptárgyi oktatást ugyanolyan komolyan vette, mint a többit. A többi karon sokszor előfordult az, hogy ha leépítést kellett csinálni, akkor aránytalanul sok matematikust küldtek el, vagy például fizetésemelésnél a matematikusok hátrányba kerültek. A Villamosmérnöki kar mindig tisztességesen bánt velünk. Így én nem szívesen kerültem volna el a kartól. (Egyébként az intézet kialakítása akkor végülis nem valósult meg, csak a 90-es években.)

 

–Így akkor szaktanszékre került?

 

–Igen, Programozást és Elektronikus eszközöket is tanítottam. Az utóbbi nem volt kis munka, hiszen közben hatalmas technológiai fejlődés volt, így nagyon sokat kellett tanulnom. Ez persze természetes volt, ezzel számoltam is, amikor azt választottam, hogy átmegyek a szaktanszékre.

Én egyébként a munkahelyi légkörre nagyon érzékeny vagyok, azaz elvárom, hogy elmondhassam a véleményemet, és azt hallgassák is meg – persze fenntartom a tévedés lehetőségét is. Természetesen tudomásul veszem, hogy a végső döntés joga nem az enyém, hanem majd a főnökeimé. Soha nem voltak érvényesülési ambícióim – igaz, nőknél ez nem is nagyon jellemző, inkább a férfiak szeretnek nagyobb karriert befutni, bár ezt embere válogatja. Én tanítani szeretek és elvárom a közvetlen környezetemtől, hogy ezt közösen, minél jobban csináljuk. Ha vitát kezdeményezek, akkor azt nem azért teszem, mert én akarok irányítani, csak valamin javítani szeretnék. Ezért ha azt hiszik, hogy ha az ember kritizál valamit, azt azért csinálja, mert a főnökét meg akarja fúrni, azt nagyon nehezen viselem.

 

–Ilyen volt a légkör?

 

–A tanszék sok dolgozója – miközben tele voltak panaszokkal – még akkor sem mondta el a véleményét, amikor rákérdeztek. Minden bizonnyal megvolt rá az okuk. Ráadásul közvetlenül az odakerülésem után, tehát amikor az átállás úgyis nagyon sok munkát kívánt tőlem, jól kibabráltak velem. Akkoriban még volt termelési gyakorlat, és ettől a tanszéktől is kértek kísérő oktatókat. Akkor éppen a Szovjetunióba kellett elkísérni egy csoport felsőbbévest a nyáron 3 hétre. Ekkor voltak óvodáskorúak a gyerekeim mind a ketten, mivel aránylag kicsi köztük a korkülönbség. Egy tanszéki értekezleten kihirdették, hogy kellene valaki kísérőnek, és ha nem jelentkezik senki, akkor a tanszékvezető fog valakit kijelölni. A főnököm a liftben közölte velem, hogy én lettem a kiválasztott. Nem foglalkoztatta, hogy mit csinálok a gyerekeimmel (az óvoda nyáron bezár), és hogy készülök fel az őszi tanításra. Mindenesetre a negatív élmények eredményeképpen jóval később visszakértem magam a Matematika Tanszékre.

 

–A szabadidejét mivel tölti?

 

–Szabadidőmben is dolgozom. Mi négyen vagyunk testvérek, édesapám meghalt, mikor öt éves voltam, az édesanyám egyedül nevelt fel, a férjemnek nyolc testvére van. Mi nem úgy indultunk az életnek, hogy megvették a lakást, nekünk azt föl kellet építeni. Ennek következtében rendesen végigépítkezzük az életünket. Most már a második lakáson dolgozunk, építettünk egyet Zuglóban, de a férjem, amikor a gyerekek már 5-6 évesek lettek, azon aggódott, hogy mi lesz, ha idősebbek lesznek. Itt volt az idő, hogy eladjuk azt a lakást, és építsünk egy családi házat, hogy a gyerekek jövőjéről is tudjunk gondoskodni.

Így vettünk egy nagy telket Budafokon, és hozzáfogtunk egy nagy családi ház építéséhez. Ami persze még mindig nincs teljesen kész, mert olyan hamar (jó 15 év) az nem készül el. Még mindig sok munka lenne rajta, de nem csinálunk belőle nagy gondot, hogy nem készült még el teljesen. Az az érzésem, hogy egy családi ház, ha az illető lényegében maga építi, akkor soha nem készül el teljesen. Az ember gyakran este hét után megy haza innen, és otthon várja a család, a gyerekek még otthon laknak, sőt időnként még jön is velük valaki, vagyunk elegen. Takarítani, mosni, vasalni, főzni kell, és ezek zömében rám hárulnak. A házhoz nagy kert tartozik, amit ápolni kell. Ebben persze az uram segít, mert pl. ő nyírja a füvet, de ő is sokat dolgozik a munkahelyén is, így túl sok segítségre nem számíthatok a háztartási munkában. Ezekkel eltelik a hétköznap. A hétvégén – olyan rövid az a hétvége, hogy az nem igaz. Persze ilyenkor az ember nem kel fel hajnalban, csak 8-9-kor, hogy legalább valamikor kialudja magát – délelőtt megfőzöm az ebédet, délután meg vár a kert, a ház stb. Állandóan dolgozom, úgyhogy szabadidőmben hobbyból háztartást vezetek, vagy építkezem. Most pl. egy fürdőszoba csempézése vár rám tavasszal, amit félbehagytunk ősszel. A ház építése örök feladat.

 

Loft, Balázs

Az oldal felhelyezésre került 2012. március 17-én

Kónya Ilona nővére a Bagi tantestületének egyik tanára, Kónya Mária.

Mindketten bagis diákok voltak.

03  Kónya Mária diáklány, majd pedagógus, és húga, Ilona

 Mozaikok_Pesterzsébeti leánygimnázium_Műszakiak

(Idézet Kökény Sándorné emlékkönyvéből)