Megemlékezés tanárainkról

„Európai látókörű, nagy műveltségű ember volt. Az itáliai reneszánszban volt otthon különösen (kaptam tőle egy kis kötetet 1950 karácsonyára) – emlékezik rá Németh Vilmosné Göndöcz Ilona (1951).

- Koncert-, színházjáró volt, s bennünket itt a város peremén „fel akart emelni”, műveltté tenni.”

„1950. december 1. Vörösmarty emlékünnepély. Rendezte Rákosi Zoltán, a 100. évfordulóra. 1950. december 16. Kodály születésnapján, a Zeneakadémián voltunk ingyenjeggyel. Ez nagy élménye volt az osztálytársaimnak is, erre többen hálásan emlékeznek (Jakab Márta, Desics Iza írta), mert többen először voltak a Zeneakadémián. Erre is, mint más színházba is, Rákosi Zoltán szervezte nekünk a jegyeket. "

„Talán ő volt az egyetlen, aki megpróbált minket önálló gondolkodásra tanítani, a dolgokat saját nézeteink szerint értékelni, s az abban az időben nagy bűn volt. Hogy mit gondolhatsz, azt a rádió, a brosúrák mondták meg. Mi gondolatkonzerveket kaptunk, ú meg friss gondolatokat próbált belőlünk előcsalni.

Rákosi Zoltán tragédiája az, hogy rossz időben és rossz helyen próbált meg a saját elképzelései szerint tanítani, s ezt az idegbeteg ember fanatizmusával tette. Kár volt érte, egyetemi szintű oktató volt” – írja Desics Izabella (1951), az 50. érettségi találkozójukra.

Állítólag a szülők kérték, hogy távolítsák el az iskolából…

 

Kérésemre Albert Zsuzsa (Marek Zsuzsanna 1950) kérdezett Rákosi Zoltán felől. Orbán Ottó (1936-2002 Kossuth- és József Attila - díjas költő, író, műfordító) így emlékezett:

„Azért rúgták ki Erzsébeten, mert Giotto - képeket mutatott a lányoknak. Sztálinvárosba ment figuránsnak, ott súlyosan megbetegedett (átugrott egy árkot, és akkor megmozdult benne az a golyó, amit 1944-ben a nyilasok lőttek bele, amikor szidta őket). A Lukács-fürdő kórházába került, ahol Pártos Aliz (Bernáth Aurél festő felesége) betege volt, és ő észrevette, hogy kiváló, nagy tudású ember, és fordításokat szerzett neki. Erősen belekeveredett ’56-ba, ezért az ávó kereste. A Kodály köröndön lakott, a háznak két kapuja volt, az egyiken bementek az ávósok, ő kiment a másikon. 1944-ben jót tett valakikkel, azoknak volt egy mozdonyvezető rokonuk, az eldugta a mozdonyban, úgy vitte ki Bécsbe.”

Rákosi Zoltán unokatestvére volt Orbán Ottónak, de húsz évvel volt idősebb nála. Orbán Ottónak van egy verse róla, A keljfeljancsi jegyese című kötetben, unokabátyja szellemét idézi:

 

Szabó Árpád (1913-2001 történész, klasszika-filológus, egyetemi tanár) és felesége nagy szeretettel emlékeztek Rákosi Zoltánra: „1956-ban a fölkelés után ment el Magyarországról decemberben. Az utolsó személyes találkozásunk 56-ban még itt Magyarországon volt, azután csak leveleztünk.”

Akkor kapott Szabó Árpád vízumot, hogy Olaszországba utazzék, amikor megérkezett a távirat, hogy Rákosi Zoltán meghalt.

Az Eötvös-kollégiumban együtt volt Szabó Árpáddal, de szorossá akkor vált a kapcsolatuk, amikor a forradalom után leveleztek: Rákosi Zoltán tartotta a lelket a mellőzött Szabó Árpádban.

A.Zs.: Nagyon kedves, közlékeny ember volt? Jó kapcsolata volt másokkal? Vagy nem?

SzÁ: Neki sok barátja volt, de nagyon jó kapcsolata neki nem volt. Velem volt nagyon jó kapcsolta, és hát én nagyon hálás vagyok neki , ilyen sok idő után is, az egyik legjobb barátom volt, az biztos.”

Lator László (Tiszasásvár, 1927. november 19.Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, irodalomtörténész), mint Eötvös-kollégista találkozott Rákosi Zoltánnal.

„Nagyon rövid ideig a kollégiumban tanított, … úgy emlékszem, mintha német irodalmat adott volna elő, illetve dolgoztunk együtt szemináriumszerűen. De ez nagyon felületes ismeretség volt.

Sokkal közvetlenebb volt később a kapcsolatunk.

A kollégiumi időben olvastam egy tanulmányát a Válaszban. Ugyanis Rákosi Zoli egy időben a Sztehlo-intézetben tanított. A Sztehlo-intézet a háborús sérült gyerekeknek adott részben otthont, részben ennivalót, részben, hát hogy mondjam, nem mindig kellemes emlékeket, de nagyon sokaknak ez mégis a fészek melegét jelentette.

 

Rákosi Zoltán kitalálta, hogy ő a költészetet valamiféle terápiának használja, vagyis azt szerette volna elérni, hogy az árván maradt vagy nehéz, súlyos élmények után az iskolába került gyerekek valamiképpen kibeszéljék magukból a háborús élményeket. És ezért verseket íratott velük. A versek nem olyanok voltak, mint általában a tízéves vagy tizenéves gyerekek versei, - nem tudom, ezt mivel érte el Rákosi Zoli, - azt mondják, akiket tanított, hogy nagyszerű pedagógus volt  - , hanem úgy írtak verset, ahogy egy ártatlan, az olvasott költészettel még meg nem „fertőzött” gyerek ír. Rákosi Zoli egy kis antológiát csinált belőlük a Válaszban, és írt hozzá egy tanulmányt a költészetnek erről a gyógyító természetéről. Azt hiszem, 1948 elején jelentethette meg.

A kollégiumban aztán nem sokáig maradt, nem tudom miért, később valamelyik középiskolában tanított, nem tudom, hogy melyikben, és onnan is, a Rákosi-időkben még , úgy emlékszem, az elején – kirúgták. Amikor én már az Európa Könyvkiadóban dogoztam, találkozgattam vele, mert a kiadónak dolgozott. Emlékszem, a fordítások nem a nevével jelentek meg, hanem így: Ákos Zoltán, vagyis el kellett tüntetni valamiképpen a nevét. A következő, amit hallottam róla: ’56-ban, ha igaz, akkor a Keleti pályaudvaron, volt egy tehervonat, amivel lezárt vagonokban fiatalokat készültek kivinni a Szovjetbe, Kárpátaljára. Zoli harmadmagával egy éjszaka, ezeket a vagonokat feltörte és kinyitotta, vagyis kiszabadította ezeket a foglyokat. Érthető, hogy nem érezhette biztonságban magát, és az első, még adandó alkalommal kiment Olaszországba.