Akkor és most

Egy padban ültem Stronszky Ágnessel és jó barátnők voltunk. Sokszor átmentem hozzájuk, rendszerint Ági Nagymamájánál találkoztunk, aki szemben lakott Ágival és a szüleivel. Sokat beszélgettünk és Ági 

Nagymamája mindig nagyon kedves volt velem.

Szeretettel emlékszem Rá, nagyon jó szívű, jó lelkű asszony volt, nagyon jól tudta, hogyan kell a fiatalokkal beszélni, hatni rájuk. Szerettem Őt, ma is jó érzés emlékezni Rá. Amikor Ágit moziba vitte, elvitt engem is, és nekem ez is nagyon sokat jelentett. Én „nagymama hiányban szenvedtem”, hiszen apai nagymamám születésem évében, anyai nagymamám pedig gyermekkoromban halt meg. 

 

Az élet elszakított bennünket egymástól Ágival, de mindig igaz szeretettel gondoltam Rá, hiszen a barátság, a szeretet nem múlik el a távolsággal. Az osztálytalálkozókon örülünk egymásnak, és jókat beszélgetünk, mintha nem is telt volna el annyi év. 

 

A gimnáziumban a másik barátnőm Simon Julianna lett. Náluk szintén sokszor megfordultam, megismertem és megszerettem a Családját is. Édesanyja mindig szívesen fogadott, szeretetreméltó, kedves és jó volt. 

 

Néha felmerült bennem, hogy talán kevesebbet kellene oda mennem, mert hátha zavarom a családot. Egy alkalommal, amikor éppen hozzájuk mentem, Jutka Édesanyja azzal fogadott:

„Gyere, szabtam neked is egy blúzt, össze van fércelve, próbáld meg”.

 

Nagyon meghatódtam, és Fekete professzor úr szavai jutottak eszembe:

 

 

"Azt hiszem, nem okvetlenül kell személyes ismeretség még a barátsághoz sem.” - zárta sorait Éva