Diákévek

1943-51-ig gimnazista voltam a Kalmár-család alapította leánygimnáziumban a Török Flóris u. 106-ban. Állami oktatás csak a fiúknak járt, a mi alma materünk magániskola volt egy szegény bérházban. Az épületet már rég lebontották, emlékét a „Kalmár Ilona sétány „ őrzi.

 

Akkoriban szigorún elkülönítettek bennünket a fiúktól, így viszont nekünk sokkal titokzatosabb, rejtelmesebb volt a fiúk világa. Az utcán szendén pislogtunk az egyensapkás kossuthosokra; azt fürkésztük, milyen színű csíkok vannak a sapkájukon. Az „ezüstösek” (I-IV. o) nem érdekeltek bennünket, annál jobban az aranycsíkosok (V-VIII. o.), főleg, ha nem egy, hanem két-három csíkot is láthattunk. A fiúk is mustrálták ablakaikból reggel az iskolába siető hímzett blúzos, zsinóros egyenruhás lányokat. Az utcai ismerkedést az illemkódex tiltotta, felnőtt közvetítő kellett ahhoz, hogy bemutatkozhassunk, hogy elhangozhassék a: „Kezét csókolom!”

 

Hála a két tanári kar jó együttműködésének, adódtak alkalmak – szigorúan az okítás céljából, - amikor mi is bejuthattunk a fiúk „várába”. Csak náluk volt vetítőterem (talán a kápolna fölött?) épp, mint a moziban – „emelkedős”. Többször voltunk effajta vendégségben, de nekem egy ismeretterjesztő kisfilm élménye vált – 60 év múltán is – feledhetetlenné, a címe ez volt: „Az amőba”. Hogy a félhomályban nehogy a fiúkat bámuljuk, ezért a látottakat házi feladatban le kellett írnunk!

Ennél sokkal kellemesebb élményünk is akadt. Az 1946/47-es tanévben közös énektanárnőnk volt: Kutasi Klára, aki „vegyeskarra vágyott”. Csak egy mai casting izgalmával lehet összevetni a mi lelkiállapotunkat, amikor a „vöröshajú veszedelem” végigénekeltetett bennünket; ki járhat át a fiókhoz próbákra hosszú heteken át. Nekem szerencsém volt, és így én is szerepelhettem a Zeneakadémián 1947. III. 25-én. Sikerünk volt, az előadásról így számolt be a Pesterzsébet c. újság: (II. évf. 14. sz.) „A pesterzsébeti fiú- és leánygimnázium vegyeskara a Székely Kesergők és a Somogyi balatoni nóták előadásával érdemelte ki a közönség tetszését…” És nekünk mekkora élmény volt a „város pereméről” eljutni a Róth Miksa ablakos Zeneakadémia színpadára!

 

Néhány kossuthos tanárt órán is megismerhettünk, amikor beteg lett egy-egy tanárnőnk; így latinórán Dezsényi Lászlót, (az 1950/51-es tanévben igazgatónk is lett) természetrajzon az „áldott emlékű Pipás tanár urat”, dr. Bihary Gyulát. Megszeppentünk Dr. Bayer István tanár úr matekóráin, de a szigor álarca mögül megismerhettük emberségét, segítőkészségét. Ő rendezett 1950-ben matematikaversenyt – trigonometriából a párhuzamos fiú- és leányosztályok jelesei számára. Ez volt nekem a nagy alkalom, amikor én is ott írtam dolgozatot, amelyre a tanár úr írta rá az ötöst. Erre büszkén emlékezem; a fiatal matektanárnőnk is jól „méretett meg”, el is tette az én dolimat is, és 50 év múlva adta át a megsárgult irkalapot „további megőrzésre”, így szerzett nekem örömöt ez a dolgozat – kétszer is – hosszú életemben.

 

Közös mozilátogatást is szerveztek nekünk tanáraink (6 mozi is működött Erzsébeten, a 7-et lebombázták). 1948-ig még amerikai filmeket is láthattunk közösen, pl. a Bernadett címűt. Egyénileg csak osztályfőnöki írásos engedéllyel, szülői kísérettel mehettünk moziba (talán kétszer havonta?) Az ellenőrzőt el is kérték a mozikban beosztott tanárok. (szegények!) Ezért volt nagy öröm, hogy maguk a tanárok kísértek el bennünket mozielőadásokra.

 

Külön nevelődtünk, de azért tanáraink sem szerették volna, ha nem éljük át a szép diákszerelmeket, azt se, hogy pártában maradjunk, maguk az iskolák szerveztek táncos délutánokat. Mi is hívhattunk fiúkat műsoros klubdélutánjainkra, de a mi termeink parányiak voltak; az igazi nagy esemény az volt, amikor mi mehettünk át meghívottként a fiúk „tornyos házába”! Azt hiszem, sokunk emlékezik a Rajzteremre, a fiúk „Fieszta zenekarára”! Felkérés, visszakérés, a táncszünetekben körbe sétálás (karonfogva!) – akkor ez volt a módi - , s mindez nem diszkósötétségben! A mai gimisták kinevetnének ugyancsak, hogy mi egy ilyen táncdélutánra azért készültünk izgatottan, hogy társalogni tudjunk a táncpertnereinkkel a divatos regényekről (akkor sokat olvastunk!), akár a tananyagról is – csak legyen véleményünk az olvasottakról.

1947-ben a Kossuth egész épületében hangulatos majális volt, szólt a zene, orgonaillatos folyosón lehetett táncolni. Egy akkori szerelmespár az idén ünnepli a 60. házassági évfordulóját!

 

A rangos bálok az Ipartestület dísztermében voltak. Azzal dicsekedtünk, ki kapott több fiútól meghívót, kinek volt a legtöbb táncpartnere, kinek milyen dalt küldtek a szívpostánkra. „Szász éve már …” hallom a romantikus dallamot, látom a szép loknis hajú iskolatársamat és a reménytelenül szerelmes fiút is, aki nem tudott hódítani ezzel a szép gesztussal sem.

1948-ban volt az utolsó cserkészbál (ref), sokan táncoltuk a Palotást a lánygimiből. Ez bizony hajnalig tartott, kísérő anyáink is szórakozhattak legalább; tanárainkkal beszélgethettek – rólunk persze, ennek ugyan nem örültünk.

 

1948-ban államosították az iskolánkat, megszűnt a tandíj, s még egy kis ösztöndíjat is kaptunk, ha elértük a jeles eredményt. Ezek kedvező változások lettem számunkra, de nagy csalódás is ért bennünket – a fiúkkal együtt. Az év végi bizonyítványunkba beírták ugyan, hogy a „Hetedik osztályba léphet”, ehelyett ősszel III-osok lettünk. (Nyolcadik helyett IV-esek.) (Ekkor vezették be az általános iskolát, alattunk járó évfolyamosoknak vissza is kellett menniük volt elemi iskolájukba egyidőre.)

 

1949: a proletárdiktatúra alaposan beleszólt az életünkbe. Ádáz harc indult az ellen az értékrend ellen, amiben nevelkedtünk. Minden kiírtandó „kispolgári csökevénnyé” vált, elkezdődött a tegezés korszaka, (volt, ahol a tanárokat is tegezték) leveleinkről el kellett tűnnie a „Szépreményű úrleánynak” – címzésnek. Le kellett szoknunk a beidegződésről, a „Tanárúrnőnek tisztelettel jelentem!” – formuláról. (Az 1951-es évfolyamunk nem ballaghatott.) Osztályainkba bekerültek „átnevelt” újak, figyeltek bennünket és tanárainkat egyaránt, a félelem megmérgezte az addig nyugodt légkört. De azért csak fiatalok voltunk, szerelemesek. A fiúk-lányok kapcsolata közvetlenebbé vált, a romantika is élt a lelkünkben továbbra is; abban a fiúgimnazistában is, aki szünetekben – a háborúból ott felejtett rozoga létrán – fel- felmászott a toronyba, hogy belásson a választott kislány tantermébe.

 

1949 augusztusában (14-28-ig) volt a budapesti VIT, a rendezvényekre már tanárkísérők nélkül – mozgalmi vezetőkkel mentünk kossuthosok és bagisok egyaránt (teherautókon). Nem kellett tanár az újabb vegyeskórus élére sem, két diák szervezte – hosszú éveken át működtette – az Erkel Együttes kórusát: Máté János karnagy és Hegyesi Imre zongorista, szólista. Patrónusunk a Csili lett, Kékterem a próbatermünk. Szerepeltünk a Csiliben és a falujárásokon. A kórus bővült zenekarral – tárckarral. Közben jártunk főiskolára, egyetemre, sokan munkába álltak, de együtt maradtunk lelkesen – önként vállalt fegyelemmel - , széppé tettük fiatal éveinket (Hálával gondolunk Mátéra – Hegyire)

Ezzel a vegyeskarral a „két szomszédvár” fúziója olyan jól sikerült, hogy több mint húsz házasság pecsételte meg. Hiába volt a sok évtizedes elkülönítés; győzött az emberi természet: fiú-lány egymásra talált. Érdekes lenne egyszer felkutatni (a kóruson kívül is persze), hány házasság köttetett úgy meg, hogy az emlékek őrzik a „tornyos házat”, az új Kossuthot és a leánygimnázium régi és új épületét?...

Pesterzsébeten pedig sokáig élt a hagyomány: a Kossuthban az 1964/D osztály volt az első koedukált érettségiző társaság, ahol én tanítottam ekkor, a Bagiban csak 1970-ben szűnt meg a lányok egyeduralma. (Sajnos, egyúttal a leánygimnázium is – helyébe az ipari szakközépiskola lépett.)