Ballagás | Bagi Ilona Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola

Búcsúztató és búcsúzó beszéd 1991

Kedves ballagó fiatalok, kedves vendégeink és tisztelt kollégák!

Iskolánkban az utolsó tíz évben hagyománnyá vált, hogy ballagáskor a negyedikes osztályfőnökök egyike tartja a búcsúztató beszédet.

Idén azonban valami megszakítja ezt a hagyományt, valami másként történik, mert bár én valóban a IV. a osztályfőnöke vagyok, mégsem a búcsúztatók, hanem én is a búcsúzók csapata oldalán állok, és így búcsúztató szavak helyett búcsúzó gondolatokat szeretnék elmondani.

Kedves negyedikes fiatalok!

Ti négy évig jártatok ebbe az iskolába, én 32 évig. Átéltünk itt együtt könnyebb és nehezebb napokat, éveket. Átéltük az oktatásügy néhány fordulatát, viharát, sőt társadalmi rendszerváltást is és most együtt búcsúzunk.

Váci Mihály szavaival:

„Mennék, - de most minden lépésnek szívembe botló súlya van.

Milyen is voltál? – Visszanézek, s látod? – Rád intek boldogan.

És bátorító nevetésed fényével biztatom magam.

Aztán visszafordulok újra, már kalapom is lengetem,

és legkedvesebb nótám fújva vidítlak, pedig – Istenem! –

a szememet a könny elfutja, s lassú kéz szorítja szívem.”

Elhagyjuk a megszokott épületet, a diáktársakat, tanárokat - kollégákat, s nem nekünk fog szólni ezentúl az iskola csengője. Az a csengő, amiért de sokszor fohászkodtunk egy-egy vérfagyasztó órán „csak már szólna”, és hányszor szólalt meg rosszindulatúan korán, mikor az óra mutatója 7,50 felé járt. Elhagyjátok immár a gondtalan diákéveket, melyek bár tele voltak olyan súlyos terhekkel, mint a matematika, elektrotechnika, vagy a kémia, azonban mégis csak volt egy jó oldala, hogy a felelősséget, a nagy döntéseket szüleitek és sokszor mi tanárok segítettünk megoldani, vagy vállaltuk magunkra.

Együtt indulunk az iskolából, de utunk itt a kapunál ketté válik; nekem a pihen napjai jönnek, nektek azonban kezdődik a valódi ÉLET. Az az élet, amelybe hamarosan kiléptek, szigorú törvényekkel fogad titeket. Nem lesz mellettetek az osztályfőnök, a cselekvés felelősségét most már teljes egészében vállalnotok kell. Tudnotok kell, hogy a sikert csak az érdemli meg, aki meg is dolgozott érte. Aki nem keresi az olcsó kibúvókat még akkor sem, ha az sokkal könnyebb, és ha csak magával kell elszámolnia.

A görög filozófia mondja, hogy „minden dolognak mértéke az ember.” Embernek és önmagunknak maradni. Kezdődnek a felnőtt világ hétköznapjai, ami bizony nem is olyan könnyű, irigylésre méltó, ahogy gondolataitokban elképzeltétek. Szembe kell nézzetek a munkanélküliség, az infláció gondjaival. Meg kell tanulni kompromisszumokat kötni a főnökökkel és főleg magatokkal, álmaitokkal, elképzeléseitekkel.

Vasvári mondja: „Útjaink százfelé ágaznak, de szívünk egy célért dobog,

Nekivágunk a küzdelmes másnak, s épít karunk egy szebb holnapot.”

Most, amikor elérkeztünk az érettségi kapujába, a ballagáshoz, már csak néhány hét és számot kell adni arról, amit az eltelt négy év alatt megtanultatok, elsajátítottatok. Ez a ballagás már búcsú az iskolától, az alma mátertől, a társaitoktól. A ballagás régi diákhagyomány és nagyon régről ered. Selmecbányán a Bányászati és Erdészeti Főiskola hallgatói honosították meg. Először csak az egyetemi és főiskolai hallgatók között volt divat, tőlük vették át a középiskolások és vált egyre általánosabbá és ünnepélyesebbé. Most, amikor a Ballag már a vén diák kezdetű dal zengte be iskolánk falait és ünnepélyesen haladt a ballagó menet osztályról osztályra, felvillantak előttem képek az elmúlt négy évről.

Láttam az 1987, év meleg júniusi napján a földszint 12-es tantermet, ahol a beiratkozók hosszú sora állt. Ki megilletődötten, ki magabiztosan, de mindnyájan csendes belső fogadkozással, hogy ezt az iskolát jó eredménnyel elvégzem, szakmát szerzek. Mi lett a fogadkozásokból és hányan vannak itt az akkori beiratkozókból?
Egy másik kép vetíti elém a dolgozatírások felforrósodott, izgatott légkörét. Köztudott, hogy mennyit számít ki hova ül ilyenkor. Emiatt izgatott tolongás a bevonuláskor. Egyesek ügyes manőverezései a pad ülőlapja körül, mások a látszólag hanyagul kinyitott táska és a véletlenül nyitvafelejtett könyv körül matatnak. Megtelik a terem, tételhirdetés. Sustorgás, lapzörgés, van, aki izgalmában az egész fegyvertárát a padlóra tálalja. Aztán elcsitulnak a csatazajok és megindul a komoly munka.
És azok a szóbeli feleletek, amikor az idegesség szinte sziszegett a levegőben. A táblán megcsikordult néha a kréta és izzadt az osztály, és a mennykő ott lógott a levegőben. De meddig? Egy tapasztalt tanár már a tanuló felemelkedéséből is pontosan tudja, hogy hányadán áll a tudással. A lassú, méltóságteljes felemelkedés, különösen, ha precíz, gondos táblatörléssel is párosul, hát még, ha a feltett kérdés megismétlésével folytatódik, akkor szinte látatlanban be lehet írni a pontos érdemjegyet.

Kedves emlékeink maradnak az őszi iskolai kirándulások. Elsősorban a budai vár, amit bevettek a bagisok, letámadva a stratégiailag legfontosabb pontját, a Ruszvurm cukrászdát – nem törődve még a török kori süllyesztőjével sem – ahová valamikor a magukból kivetkőzött urakat lecsúsztatták. Ehhez képest a Tatai vár bevétele másodikban már gyerekjátéknak tűnt a C osztálynak, sőt az A-sok egyetlen üveg Coláért képesek voltak toronyiránt elfoglalni a siklósi várat, ahonnan csak a Surányi Laci görögdinnyéjével volt visszatüzelés.

Hosszan lehetne mesélni a kirándulási emlékekről, és amit nem lehet szavakban elmondani – azok az éjszakák! Tulajdonképpen, végül is nem tudom, mik történtek – hiszen én aludtam – gondolom az osztályfőnök kollégák is hasonlóan vannak ezzel, de amikor kora reggel egy német vendég hihetetlen szóáradatot zúdított rám, és amikor a recepció előtt az osztály laposkúszásban próbált meg kimenni a kempingből, akkor már kissé gyanús volt a dolog nekem.

Említhetném a IV. b veszprémi kirándulását is, amikor is az osztály fiú tagjai – szokásuktól eltérően – szuper kiglancolt állapotban, ragyogó szobákkal várta egy osztálynyi gimnazista lány látogatását. S bár egy túl aggodalmaskodó osztályfőnök miatt (aki ugye nem ismerte a mi fiainkat) ez a látogatás meghiúsult, és csak az osztály három lánykájával és a kísérő tanárokkal tudtak szórakozni, mégis felejthetetlen maradt ez az éjszaka.

A négy év emlékeinek felidézése közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a tanulásban nemcsak az osztálytársak és tanárok nyújtottak segítséget, hanem a család is. Köszönet illet meg a szülőket, nagyszülőket, akik felneveltek, anyagi és érzelmi hátteret biztosítottak a nyugodt tanuláshoz. Bekerültetek iskolánkba 14 éves kamaszként, és érett, fiatal felnőtté válva kerültök ki. Itt játszódott le zömmel, a szülők számára az a kissé fájó folyamat, hogy önállóak lettetek, elengedtétek a kezüket. Már csak ritkán fordultok a biztos, szerető szülő felé.

Az élet nagyon hamar elszáll, olyan, mint egy múló pillanat. Az ember küzd az előtte lévő napi kis célokért leszegett fejjel, és elfelejt feltekinteni és észrevenni, milyen szép az élet, milyen szép a körülöttünk lévő világ, vagy csak annak parányi képviselője. S ez az öröm maga a boldogság. Téves eszme az, hogy a boldogságért küzdünk, elérjük és az egész életünkben a miénk marad. A boldogság csak rövid pillanatokra a miénk, de tudjunk neki örülni és vele megelégedni.

És most végezetül szeretnék búcsúzni – a teljesség igénye nélkül – néhány kollégámtól.

Búcsúzom a magyar nyelv és irodalom immáron négy év alatt hetedik és egyben félelmetes tanárától, Kuruczné Kiss Évától, aki szigorúságával rákényszerített titeket a tanulásra, ugyanakkor minden kis problémában szeretettel segített és harcosan kiállt az érdeketekben. S ezt vallotta J Jouberttel: „Ha egyszer megízleltük a szavak ízét, elménk nem tud többé lemondani róla. Gondolatot szürcsölünk belőle.”
Búcsúzom az elektrotechnika még félelmetesebb tanárától, Kovács Sándortól, akitől tartva, még a hiányzási órák száma, sőt a bombariadók száma is tisztességesen megnövekedett, de ő ugyanakkor fáradságot, időt nem kímélve még családlátogatással is próbált serkenteni a tanulásra.
Búcsúzom a IV. c osztályfőnökétől, a jóságos Pleschinger tanár úrtól, aki a matematika rettegett tanára, vagy pontosabban a rettegett matematika jóságos tanára, akit közismert jókedélye soha nem gátolt meg abban, hogy alkalomadtán szigorú vagy éppen megértő legyen.
Búcsúzom a IV. b osztályfőnökétől, Takács Gyuléné Sipos Kornélia tanárnőtől, aki bár a szakrajz területén soha nem ismer tréfát, mégis a szemüvege sarkában mindig egy kis megértő mosolyt látok megcsillanni, s vallja Joseph Jouberttel: „Sem a szerelemnek, sem a szeretetnek, sem a barátságnak, sem a tiszteletnek, sem a csodálatnak, sem a hálának, sem a legmélyebb hódolatnak nem szabad elhomályosítani tudatunknak azt a képességét, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól.”
Búcsúzáskor szeretnék emlékezni arra a tanárra, akit nagyon szerettetek, de Ő előbb elindult. Terkovits tanár úr éppen csak az alapokat tudta lerakni. Személyiségének varázsa most is közöttünk jár, hisz mindannyiunk közös emlékezete életre kelti.

Az utolsó próbatételig, az érettségiig már csak néhány hét van hátra. Kívánom, hogy ezt a rövid időt használjátok fel okosan, jól beosztva a tanulásra, az ismétlésre, a hiányzó ismeretek pótlására. „Sohase sajnáld az időt, amit arra fordítasz, hogy jól tedd, amit teszel.” (Joseph Joubert)

És soha ne feledjétek – az ember sorsa: szikrányi csoda, mert régi, mert új, mert egyszeri, mert megismételhetetlen. Nekirugaszkodás és ívelés együtt: testünk íjként feszül a léc fölött. És még le is verhetjük. De még át is ugorhatjuk. Talán…

Jó sorsunk: a boldogság ugródeszkája.

Rossz sorsunk: a második kísérlet lehetősége.

Befejezésként és búcsúzóként idézem a nagy reformátor, Luther Márton szavait:

„Az élet nem jámborság, hanem jámborrá válás,

nem egészség, hanem egészségessé válás,

nem dicsőség, hanem gyakorlat.

Még nem vagyunk azok, de azzá válunk;

még nem történt meg, de mozgásban vagyunk.

Ez még nem a cél, hanem az út.”

Dr. Gockler Lajosné Piroska

Az írás beküldésre került 2010 júliusában