Megemlékezés tanárainkról

1959-ben ismertem meg. Hasonló érdeklődési körünk, azonos évfolyamon lévő osztályaink, egymáshoz közeli lakásunk adta a lehetőséget hogy összebarátkozzunk. Milyen volt Esztike? Csendes, halk szavú, de nagyon határozott egyéniség. Igazáért mindig kiállt, de kerülte a konfliktusokat, a vitákat. Hangját megemelni is kizárólag a rábízott gyermekekért hallottam, és nagyon ritkán. Jól tanított, tanulói szerették, bizalommal fordultak hozzá és mindig felkarolta ügyüket. Támogatta a tehetségeseket.

Mindeközben - sokan nem is tudták, - otthon áldozatkészen támogatta idős szüleit és küzdött  férje betegségének gyógyításában. Húsz éven át heroikus harcot vívtak a sclerozis multiplex betegséggel. Fáradt hajnalok, - amikor Esztike bekísérte taxival férjét, a tehetséges fiatal mérnököt a munkahelyére, hogy elvégezhesse munkáját, - majd a délutánok, amikor Esztike visszakísérte férjét otthonukba. Később a nehézségek tovább fokozódtak.  A súlyos beteg férjét Esztike ápolta, türelmesen, zokszó nélkül, hogy az iskolában semmit ne vegyenek észre. Egyetlen öröme kicsi fia, aki a betegség kezdete után született 1959-ben.

 

Egy kedves emléket őrzök munkahelyi jó kapcsolatunkról. Egyik évben a tanároknak kötelező politikai, ideológiai továbbképzésben kellett részt venni, majd vizsgázni. Elhatároztuk, hogy együtt készülünk fel az anyagból, segítve egymásnak a plusz feladatban. Együttműködésünk eredményes volt. Kedves emlék maradt számunka az együtt töltött idő. Azóta is, ha kezembe kerül ez az index, mindig beugrik Esztike mosolygó, arca!!

 

Mikor a Bagi Gimnáziumot átszervezték és költözködni kellett, útjaink szétváltak. Eszti a Varga Jenő Szakközépiskolánál maradt, mint magyar-francia tanár és könyvtáros. Mintegy harminc esztendőt töltött új munkahelyén, folytatván a pedagógus pályát.