Ballagás

Megint elmúlt egy esztendő, és megint itt áll egy VIII. osztály, hogy búcsút vegyen az iskolától. Többször búcsúztunk már egymástól az iskolaév végeztével, de akkor a búcsút mindig könnyűvé tette az a tudat, hogy szeptemberben találkozunk. A jelenlegi elválás azonban nem csak a legközelebbi szeptemberig tart, most nem úgy búcsúzunk, hogy a „viszontlátásra”, hanem végérvényesen elhagyjuk az iskolát. Hányszor kívántuk már diákéveink alatt ezt a pillanatot, hányszor hangoztattuk, hogy csak már nagy lányok lennénk. És most a nagylányok sírnak; a nagy lányok félnek. Siratják az elmúlt gondtalanságot, és félnek az előttük álló élettől. A VIII. osztályos búcsúzás olyan állomás az életünkben, ahonnan kezdve megváltozik minden. A megszokott, nap-nap utáni rendszeresen beosztott iskolaéveket felváltja egy hosszú, bizonytalan jövő, amelyet egyedül kell élnünk, és egyedül kell irányítanunk. Eddig olyan vágyakozva tekintettünk azon idő elé, amikor már nem kötnek az iskola szabályok és nem riaszt az elkészítetlen lecke, de most nem kívánjuk mindezt. Előttünk áll a sokszor elképzelt gondtalanság, és most látjuk csak, hogy gonddal teli élet vár ránk.

 

És most, amikor ez elé a kilátástalan jövő elé tekintünk az eltöltött diákévek után, amikor arra gondolunk, hogy mennyi meg nem értéssel fogunk találkozni, ellentétben azzal a sok szeretettel, amelyet tanár úrnőinktől kaptunk, és képzeletben összetalálkozunk azzal az ismeretlen embertömeggel, amely ezután várni fog ránk a kedves 13 ismerős leány helyett, akkor mindenki azt érzi magában, hogy nem kell a várva várt gondtalanság és a sokat emlegetett függetlenség, mindenki valahogy titkon azt kívánja, hogy jó volna még egyszer elsősnek lenni.

Amikor ma utoljára öltöttük fel az intézeti ruhát, mint VIII-os diákok, képzeletben együtt voltunk mind a 13-an, és egy kis meghatottság lett úrrá rajtunk arra a gondolatra, hogy soha többé nem lesz rajtunk ilyen egyforma megszokottság, amely együvé tartozásunknak külső megnyilatkozása volt. Hosszú ideig lehetne beszélni azokról az érzésekről, amelyek eltöltenek most bennünket, de a kimondott szónál maradandóbb emléket hagy a csendes hallgatás, és az a hangulat, amely ezt a percet örökké emlékezetessé teszi számunkra.

Mélyen tisztelt Igazgató Úrnő, most tessék megengedni, hogy egy pár szót szóljak azon társaim nevében, akik a leánygimnázium nevet nyert iskola első tanulói vagyunk. 18-an kezdtük el tanulmányainkat, mint tehetetlen, ügyetlen kis elsősök, és heten jutottunk el idáig. Heten vagyunk, kik most egy olyan eseménynél vagyunk jelen, amit ünnepélyesség tekintetében már egyszer átéltünk. Az egyik volt az első találkozás, és most elérkezett az utolsó együttlét. Örökké emlékezetes marad nekem és társaimnak az a nap, amelyen az Igazgató Úrnő először tűzte sapkánkra a leánygimnáziumi jelvényt a református ház III. emeleti folyosóján, ezzel a figyelmeztetéssel: „Legyetek méltók a viselésére!” Mi akkor büszkén vettük fel a jelvényes sapkát és viseltük nyolc éven át, míg végül eljutottunk ide, ahol meghatódottan letesszük.

Ebben a két szóban van mindaz, amit átéltünk, az a sok nap, amit együtt töltöttünk. Ez a nyolc év forrasztott bennünket annyira össze, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy ez után más következzék. Arra a gondolatra, hogy talán soha többé nem lesz ilyen bensőséges szeretetben együtt ez a tizenhárom lány, mindenkinek szemében az őszinte ragaszkodás könnye csillan meg. Szeretnők megállítani az időt, hogy múljék el ez a boldogság, de mindez nem lehetséges. A világ rendje az, hogy a kis elsősökből nagy nyolcadikosok lesznek. A helyet át kell adni másoknak is, most már egyedül kell járni azon az úton, amelyet az Isten kijelölt számunkra, és amelyen tanár úrnőink tanítottak meg helyesen haladni. Valahányszor elmegyünk majd az iskola előtt, mindig büszkeséggel fog eltölteni bennünket az a tudat, hogy mi léptünk először az Igazgató Úrnő által létesített iskola falai közé, mint elsősök, hogy mi végignéztük az iskola kifejlődését, gyarapodását. És amikor minderre visszagondolunk, hálával adózunk az Igazgató Úrnőnek, aki az iskola megalapításával lehetővé tette nekünk és az utánunk következő diákoknak a tudományban való előrehaladást.

 

Minden köszönetünk és hálánk most az Igazgató Úrnő személye és az egész tanári kar felé irányul, akiket arra kérünk, tartsák meg emlékezetükben ezt a kis elsősökből felnövekedett leánycsapatot. Most ebben a búcsúzó pillanatban mindent szívből köszönünk, és a sok fáradságért és munkáért, melyet tanár úrnőink pazaroltak ránk, viszonzásul őszinte szeretetünket adjuk.

Most kedves diáktársaim, hozzátok is intézek néhány búcsúszót. Osztálytársaim és magam nevében köszönöm azokat az apró kis figyelmességeteket, amelyekkel a szeretetnek adtátok tanújelét. Mindannyiotoknak további jó munkát, erős kitartást és meleg együttérzést kívánok. Gyűjtsétek a diákkori emlékeket, hogy egykor ideállva a búcsúzó pillanatban, kellemesen eltöltött évekre tekinthessetek vissza.

 

Most pedig még egyszer búcsúzunk mindenkitől. Kívánom az Igazgató Úrnőnek, hogy még sok nyolcadik osztály álljon itt, ajkán a köszönő szavakkal. Az Isten áldását kérem ez iskola minden tanárára, hogy neveljék tovább az ifjúságot imádságban és munkában. Mi most elhagyjuk ugyan az iskolát, de el nem felejtjük. Lelkünkben annyira belevésődtek a kedves emlékek, hogy jól esik majd néha-néha meglátogatni a régi falakat, összetalálkozni az ismerős arcokkal, elbeszélgetni volt tanárainkkal. Még nem tudjuk, hogy kit merre visz a sors, de ígérjük, hogy távozásunk nem végleges szakítás az iskolával.

 

Az Isten áldását kérem kedves Igazgató Úrnőre, és az egész szeretett tanári karra. Búcsúzásul ezt a csokrot nyújtom át. Mind a tizenhármunk szeretete és köszönete van benne. Mindannyian ígérjük, hogy ha a virág el is hervad, a mi ragaszkodásunk soha el nem múlik. Hiszem, hogy ennek a búcsúzásnak az emléke oly méltó helyet foglal el az iskolai élményeink között, hogy ezt a napot, ezt a hangulatot és ezt a sok szeretetet, amellyel itt ma körülvettek bennünket, soha sem fogjuk elfelejteni. Azt a sok köszönetet, aminek kimondását most, ebben az ünnepi pillanatban a meghatottság nehézzé teszi, fejezze ki ez a pár szál virág, amit a búcsúzó VIII. osztály szeretete kötött egy csokorba.