Tantestület

 

Amit a kor embere elveszített – a biztonságérzetet, otthonosságot – az elenyészett összhang után sóvárogva próbáltuk pótolni, megteremteni a „kisvilágban”, iskolánkban, a XX. Kerületi Bagi Ilona Gimnáziumban. Az iskola, ahol egy diák – de a tanár is – napjainak jelentős részét tölti, nemcsak az életre való felkészülés színhelye, hanem bizonyos értelemben maga az élet. A felnőtt ember emlékrétegeiből esetek, élmények, történetek sorjáznak elő, amelyek az iskola életének sűrű, dinamikus, többrétű szövetét alkotják.

Amikor 1951-ben, igazgatói kinevezéssel megérkeztem egy szerény, egyemeletes házhoz, kételkedve, kicsit csalódva léptem be a kapun. Függőfolyosók, lakásokból átalakított osztályok (ó, dehogy termek!), vaskályhák. Korszerű eszközök, szertárak csak vágyainkban léteztek.

Később, amikor a tanulók létszáma örvendetesen megnövekedett, az általános iskolában is kaptunk termeket. Az egyikhez egy dombon át vezetett az út: így hát tanáraink mindig úton voltak, nemcsak a szellem országútján. A mostoha körülmények között egy olyan tanári gárda dolgozott, akiktől tanulhattam tiszta emberséget, elsajátíthattam a jó nevelő nem egy tulajdonságát. A legfiatalabb voltam a testületben, sokat kellett, lehetett tanulnom: tapintatot, türelmet, az emberekkel való bánásmód művészetét.

Iskolánk nemcsak a város, de az élet, a társadalom perifériáján létezett. Ez nagyobb felelősséget, több szeretetet, nagyobb hivatástudatot kívánt tőlünk. A nehézségek ellenére eredményesen dolgoztunk, sok kiváló szakembert adva az országnak. Nem a külső körülmények, a felszereltség, hanem az iskola belső működésének minősége, a tanárok pedagógiai kultúrája ad magyarázatot eredményeinkre.

Tanítványaink az összetartozás jeleként büszkén viselték a jelvényt, amelyet rajztanárunk tervezett. A szalagavató bálok a Csiliben, a ballagások, megemlékezések felfénylő ünnepei voltak közös életünknek, de az egész kerületnek is.

 

Az érettségi találkozók most is szinte családi ünnepek. A még életben lévő, testben talán rokkant, de lélekben tündöklően ép, régi tantestület tagjai mindannyiszor örömmel néznek végig az ismeretlenül ismerős, erősen megváltozott arcokon. A tanárok szívéhez évről évre új tanítványok százai kapcsolódnak, de az újakat nem úgy szeretik, hogy a régieket elfelejtenék.

 

 

 

Budapest, 1990. január 22.