Akkor és most

Idén lesz negyven éve, hogy érettségiztünk.

A kicsiny alma mater kibocsátott a vérzivataros világba. 1941.

Tizenketten voltunk. Voltak, akik egyenesen – alig eszmélve az Életre, amit úgy vágytunk megismerni – a halálba mentek. Volt, aki férjhez ment. Volt, aki dolgozni. Néhányan beiratkoztunk az egyetemre. De mindannyiunknak ott volt - mai napig is ott van – tarsolyában az útravaló, amit iskolánktól kaptunk: az összetartozás melege, a tiszta eszmék az egyenlőségről az emberek között, társadalmi és faji előítélet nélkül, és a tudás, amely érdeklődő, művelt emberekké tesz.

És akkor kaptuk ezt a gazdag ajándékot tőle, amikor veszélyes volt minden kimondott szó, minden cselekedet. De a Kalmár-féle nyilvános jogú magán-leánygimnázium nem habozott és nem félt, amikor az igazság, a józan mérséklet elvét követni kötelességének tartotta.

Modern iskola volt. Évtizedekkel előbbre járt koránál. 1941-et írtunk. És történelem-tanárnőnk, egyben rajongva szeretett osztályfőnökünk kihagyta a kötelező tananyagból Horthyt. Kihagyta Marxot és Engelst. „Ezt majd később tanuljuk, tegyétek zárójelbe” – mondta. És mi zárjelbe tettük. Igazgatónőnk megtiltotta a Jud Süss című film látogatását, súlyos büntetés terhe mellett. Nálunk mindenki egyenlő volt, azonos jogokkal és kötelességekkel.

Szegény lévén s az iskola drága, igazgatónk felére csökkentette a tandíjamat, anélkül, hogy kértem volna. Osztályfőnököm hetedik osztályban, szintén szó nélkül, egy magas összegű ösztöndíjat járt ki nekem, amit egyetemi éveim alatt is kaptam, és lehetővé tette ezzel, hogy tanulhassak, és én is tanár lehessek, mint ők, akiket tiszteltem és csodáltam.

 

1941 volt, de a mi iskolánkban nem voltak társadalmi előítéletek, holott sok jómódú gyerek járt oda. Iskolánk szelleme ma is példamutató lehetne. De sorolhatnék még sok mindent, apró és rendkívül tapintatos segítséget, mint például, hogy nekem ingyen volt a tánciskola és így tovább.

Hogy ezek nagyon személyes élmények és talán nem is idevalók?

Nem hiszem. Egyfelől mindenki a saját életén mérhet fel hatásokat, és ebből általánosítani nagyon is lehet. Másrészt meg tanárként híven vittem tovább ezt a szemléletet, a tapintatot, a segítőkészséget, a jó ízlést, a gyermek emberként kezelését.

Meg a tudásé, amit szintén itt szereztem. Az első kollokviumon megkérdezte és az utolsó vizsgámon is, sorsszerűen szintén, a professzor úr, melyik iskolában végzett? Büszkén mondtam meg, s egy elismerő fejbólintás és egy lendületes jeles volt a válasz. Később is, amikor már régen tanítottam, rajtakaptam magam, hogy azt tanítom, abból élek gyakorló tanárként is, amit a nyilvános jogú magánban tanítottak nekem, és nem abból, amit az egyetemen. Ha az én szavaimra is így emlékeznének a növendékeim! Ha így élne bennük tanításom a világról! Elmondhatnám, hogy nem éltem hiába.

 

Tizenketten érettségiztünk, 1941-ben. Hárman közülünk meghaltak. Múlt héten is emlegettük őket, egy őrült kor áldozatait, szeretettel és szomorúan. A rendes havi összejövetelünk volt éppen, bár lesz egy reprezentatív 40 éves érettségi találkozónk is. De mi minden hónapban összejövünk, osztályfőnökünkkel együtt, akit ma is – régen titokban ugyan, de most már szemébe – az általunk kitalált „Angyal” becenéven szólítunk, és ha belép a szobába, egyszerre pattanunk – önkéntelenül - vigyázzba.

Mert iskolánk nemcsak tudást és modern eszméket adott, hanem az összetartozás meleg, védelmező érzését, amit ma úgy neveznek: kollektív.