Köszönet tanárainknak

A legnehezebb korszakomban a lehető legtöbbet kaptam Tőle: akkori öntudatos szándékom ellenére nem hagyott elkallódni. Az elmúlt 25 év alatt folyamatszerűen, lassan, azt hiszem megbocsáthatatlanul későn értettem meg igazán, hogy én és társaim milyen sokat köszönhetünk Neki.

Ha akkori, volt osztálytársaimmal találkozom, hamar Reá terelődik a kimondott szó és a szóba nem önthető közös emlékezés. Ő fűz össze minket leginkább, még ma is, és szinte mindannyiunkat foglalkoztat e kései számvetés.

Ma már mindannyian sajnáljuk hajdani, nyilván idegőrlő ellenkezésünk számtalan infantilis vagy veszélyesen felnőttes megnyilvánulását; és hogy nem akkoriban kapaszkodtunk össze szigorú jóakaratával, de ez akkor talán természetes volt és ma meghatározóan fontos része az iránta érzett szeretetteljes tiszteletünknek.

A középiskola második osztályában itt nem részletezendő előzmények után tanulmányi ambícióimat a kényelmesen hozható középszintre állítottam vissza, és bizony a magatartásom is önvezérlően problémássá vált. Akkori osztályfőnököm érzékelve e folyamatot, elkezdett fenyegetőzni, hogy a középiskolába már nem kötelező járni, és meg fogja találni a módját, hogy kirúgasson. Nem volt nehéz dolga. Ez harmadik osztályosként, februárban történt velem. Édesanyám, aki akkor már egyedül nevelt, semmit sem tudott az egészről, nem tájékoztatták, csak akkor, amikor már helyrehozhatatlan volt a dolog. Elmentem dolgozni és sok életízű élménnyel gyarapodva úgy gondoltam, hogy nem kell nekem a vacak papírjuk /érettségi!/, elboldogulok én a nélkül is. Ifjonti rátartisággal eszem ágában sem volt folytatni a tanulást.

Egyszer azután egy koranyári délutánon, mikor a munkából hazamentem legnagyobb meglepetésemre ott találtam szerény hajlékunkban a követő évfolyam osztályfőnökét. Természetesnek tekintette, hogy ott van és nyilvánvalóan a szabadidejét áldozva hosszan elbeszélgetett velem arról, hogy hogyan gondolom a jövőmet.

Nem bírált, csak arról beszélt, hogy az én képességeimmel igazán kár lenne, ha legalább egy középfokú végzettséget nem szereznék meg. Elmondta, hogy bár addig nem is tanított, látta és a többi tanár számára is nyilvánvaló, hogy értékes tagja voltam az iskolának. Nélkülem egy színnel szegényebb az irodalmi színpad is. Szavai között meghúzódó egyszerű, természetes tény volt, hogy a következő tanévben az osztályába vár. 

Talán tudtam, hogy javamra túloz, de szívesen hittem neki; és ami a lényegesebb azt éreztette velem, hogy kölcsönösen fontosak lehetünk egymás számára. Megjelenése nélkül talán soha nem tértem volna vissza az iskola falai közé, s ki tudja, hogyan alakult volna az életem. 

Ismertem persze korábban is Őt, hiszen folyosói szertelenkedéseinket gyakorta kísérte feddő szava. Megmosolyogtuk, mert úgy gondoltuk, hogy kissé modoros, gyermetegnek tűnő szigora mintha sokkal alacsonyabb korosztálynak szólt volna; mégis szót fogadtunk, részint mert szavaiban volt valami megfellebbezhetetlen kérlelhetetlenség, másrészt mindig kiérzett belőle az irántunk érzett megbecsülés.

 

Enyhén őszülő, középmagas, negyvenes éveiben járó férfiként ismertük meg.   Haját feltűnő gondossággal, oldalra fésülten kezelte. Napközben is többször előfordult, hogy egy magától értetődő mozdulattal megfésülködött. Mindig gondosan élre vasalt szövetnadrágot hordott pasztellszínű inggel és elmaradhatatlan, gondosan kötött nyakkendővel. Magas hangfekvésű, rekedtes hangon beszélt. Bár az iskolánkban nem volt szokásos, de ő mindig fehér köpenyt viselt. Bőrtalpú, spiccvassal kopogós cipőben járt. Hosszú, határozottságot sugárzó, feszes léptekkel járt. Megfigyeltük, hogy ha úgy vélte nem látjuk, ráérősen sétált, majd a folyosó-fordulóhoz érve hirtelen váltott és sietős határozottsággal közeledett az osztály felé.

A harmadik évet újra kezdve a kezei közé kerültem. Nekem a hajdani jó tanuló számára kellemetlenül furcsa volt a kényszerű évismétlés. Addig is jól tudtam, de érzékelhető közelségben most vált nyilvánvalóvá, hogy én vagyok a hatodik a más-más körülmények következtében lebukottak között. Mi hatan elég különbözőek voltunk, nem is váltunk egy csapattá, de azt hamar megállapítottuk, hogy ebben az osztályban a közösség és az Ő megtartó embersége fogadott minket. Mindegyikünket elvitt magával az eredményes érettségiig. S rajtunk kívül is sok elkallódásra hajlamos diákjából lett értékes egyedi életet élő felnőtt.

Vége volt a lazaságnak. Egyszerűen, folyamatosan magamon éreztem figyelmét, és anélkül, hogy kritizált volna, mindig fenntartotta bennem az érzést, hogy bizalmával nem élhetek vissza. Tudta, hogy milyen olyan sajátos képességem illetve hobbim van, ami kivívhatja az osztályon belüli megbecsülésemet és maga távolságtartó méltóságával is ki tudta alakítani azokat a helyzeteket, amivel újonnan érkezettként is szinte természetesen fogadtak be. Az egyéniséget ugyan nagyra becsülte, de elvárta, hogy mindenki alárendelje magát a közösségnek és kapott feladatnak.

Ha valaki átértelmezve kísérelt megoldani egy írásbeli feladatot, kíméletlenül lecsapott rá és tárgyszerűen visszatérítő üzenetét rávezetve nagy piros egyest írt rá. Aki aztán egyest kapott vagy a képességeinél lényegesen rosszabb eredményt ért el, annak azután nem volt kegyelem. A lustaság nem volt kifizetődő Nála. Mindenki hamar megértette, hogy saját Magát sem kímélve szorít rá minket a tanulásra. Kínos volt rosszul teljesíteni, mert tudtuk, hogy az Ő szabadidejét is terheljük ezzel. Ettől persze közel sem lettünk problémamentes eminensek, de senkinek nem volt alkalma reménytelenül elkallódni.

 

Én összesen két tanévet voltam vele. Ez alatt az idő alatt is sok olyan felelőtlenséget csinált az osztály egyik-másik tagja, aminek következményeként eltanácsolhatták volna. Soha egy pillanatig sem mondott le senkiről. Emiatt nem egyszer volt komoly konfliktusa az iskolavezetéssel is. Az ilyenkor törvényszerű, szigorú felelősségre vonása mögött is mindig érezhető volt, hogy számít ránk, bízik bennünk és elvárja, hogy a történteket átértékelve megváltozzunk. A lehetséges probléma kirajzolódásának kezdetén alkalmat keresett az érintettel, így segített tudatosítani szándékait és érdekeit. Ha ez nem vezetett eredményre haladéktalanul felkereste a szülőket és a gyereket védelmébe véve igyekezett velük együtt megtalálni a megoldást.

 

Az ismételt harmadik osztály második félévében nagyon komolyan megbetegedtem, másfél hónapig voltam kórházban és 340 óra orvosilag igazolt mulasztásom volt. Többször meglátogatott és megszervezte osztálytársaim látogatásait is, akik folyamatosan elhozták a benti feladatokat. Ismét kérdésessé vált, hogy be tudom-e fejezni a harmadik osztályt. Engem meggyőzött, hogy képes vagyok letenni az osztályozó vizsgákat; az igazgatónál és kollégáinál pedig kiharcolta, hogy engedélyt kaphassak rá.

Az osztály érettségire való felkészítése a társaság meglehetősen eltérő hozzáállása miatt komoly többlet-terhet jelentett Számára. Most lett csak még inkább igaz, hogy idejét, energiáját nem kímélve harcolt mindenkiért. Azt éreztette velünk, hogy megkerülhetetlenül fontos mindannyiunk számára az eredményes teljesítés és képesek is vagyunk rá. Tőle szokatlanul, addig soha nem hallott leegyszerűsítő tanulási technikákba, apró trükkökbe avatta be a rászorulókat. Sőt a vizsgákat közvetlenül megelőzően - ennyi év távlatából már elmondható - nyilvánvalóan megengedhetetlenül, annak is feltárta lehetőségét, hogy mi módon tud majd Ő vagy mi magunk segíteni a végképp reménytelen társaink számára. Ez biztosan nem volt helyes dolog a Részéről, de nekünk végtelenül jól esett és biztonságot adott; meg aztán ettől cinkosunkká is lett, összetartoztunk. Mindenki sikeresen leérettségizett! Nem volt nagy önkritikánk, de ez esetben mindannyian pontosan tudtuk, hogy ez a kudarcmentes teljesítés micsoda óriási eredmény volt. 

Magánemberként gyakran érezte magát kiúttalannak, gyengének. Pedagógusként viszont a kezdeti nehézségeket leküzdve mindig biztos lehetett abban, hogy fontosak számára a tanítványai és az Ő személye is mértékadóan fontos a gyerekek számára. Ez az a kettős egymásrautaltság, mely a másik sorsáért vállalt felelősségtudatból és a szeretet valamilyen különös formájából táplálkozott; újra és újra erőt adott számára.

A már leírtakon túl természetesen, mindvégig a magyar nyelv és irodalom valamint a történelem tantárgy értékteremtő, emberformáló erejébe vetett hit tanítványaiban testet öltött bizonysága sem engedte pályát módosítani, ha olykor csüggedni is érezte magát. 

Ha fegyelmeznie kellett, - s mily gyakran - mindig nagyon határozott, kemény hangon szólt hozzánk. Szilencium!

Hja, a latin műveltség! Sokszor derűvel oldotta saját szigorát, megjelenítve, hogy nem hagyjuk tanítani. Rendkívül találó élcei mindig célba találtak a fegyelmezetlenkedőnél, rövid észre-térítő oldottság után rendszerint visszaállt a fegyelem osztályaiban természetes állapota. Belülről jövő parancsoló elkötelezettsége szavára igyekezett segíteni a mégoly problémás tanítványai kritikus élethelyzeteinek megoldásában. 

Tanítványaival együttgondolkodva fedezte fel újra és újra a világot, az emberi viszonyok mozgatórugóit, a történelem tanulságait, a magyar és a világirodalom klasszikusait, a természet szépségeit; s így mindig úgy érezhette, friss maradt.

 

Nem volt számára elveszett ember, még akkor sem, ha időnként az útkereső, önsorsrontó tiszteletlenség szinte áthatolhatatlan falként magasodott előtte. Sohasem hagyta, hogy tekintély-sérelme első indulathulláma elragadja. Önfeladás nélkül tette meg újra és újra a megelőlegezett bizalom és tisztelet következő lépéseit. Elődei után vallotta, hogy csak attól követelhetünk sokat, akit tisztelünk. Tudta, hogy személyes példája, a tantárgyai által közvetített értékek nem veszhetnek el nyomtalanul. Sokszor beszélt arról, hogy nehéz azt megjósolni: a mindennapok sodrában mikor és miképp jut érvényre egy-egy bizalommal megalapozottan elsajátított emberi érték; de bizonyosan nem vész kárba.

Nehéz, itt nagyon nehéz megindultság nélkül visszagondolnom Rá.

Szeretett tanárunk Terkovits István a mi szárnyra bocsátásunkat követő 11. évben, 1988. december 20-án hunyt el, temetése pedig 1989. január 19-én volt.

Temetésén akkori tanítványain kívül több eltérő korosztályú, külön húzódó csoport vett részt és senki sem értette igazán, hogy a többiek mit keresnek itt az ő tanáruk sírjánál. A szertartás után együtt maradva néhányan arról beszéltünk, hogy milyen sokat köszönhetünk Neki. Amikor e beszélgetés közben valaki számára természetes módon úgy nevezte, hogy a "TERKÓ". Egy másik öregdiák feddő éllel javította ki, hogy nem Terkó, hanem most már adjuk meg az illő tiszteletet és hívjuk a rendes nevén.