Akkor és most

A Sors úgy hozta, hogy a jelenlévők nagy részét l943-ban egy osztályba írták be tanáraink: s nem az A-ba, hanem a B-be, az I. B-be. A Pesterzsébeti Nyilvános Jogú Magán Leánygimnázium anyakönyvében – együtt szerepelünk. Ezt a véletlenszerűség hozta, s akik később kerültek ebbe a gimnáziumba, azokat is ebbe, az egykori I. B-be vették fel; fogytunk, szaporodtunk; de ha nem is mindannyian voltunk együtt mind a nyolc év alatt, annyi tanév mégis összeköt mindannyiunkat, amennyit gyerekeink jártak középiskolába.

Mondhatjuk, hogy sorsunk összefonódott, kortársak vagyunk; együtt éltük át – tanárainkkal együtt - , amit a történelem ránk mért; háborút, nyomorúságot, nagy társadalmi változást, de a béke örömét is. Mi őrizzük emlékeinkben egymás gyerekarcát és serdülését. Láttuk egymás igyekezetét, de kudarcait és botladozásait is, s tudtunk örülni sikereinknek is.

50 éve elváltak életútjaink, de mégis minket láthatatlan szálak kötöznek össze, ezért gyűltünk össze a kerek évfordulóinkon, s ezért tudtunk egymással mindig beszélgetni, nem kellett a társalgási paneleket kérni segítségül, hogy beszélgetni tudjunk, mert nekünk volt és van – ma, 50 év múltán is – miről szólnunk egymáshoz.

Nem idealizálom utólag ifjúkori kapcsolatainkat; elég látványosan-harsányan éltük meg serdülésünket; civódtunk, megsértődtünk - kibékültünk, - de felelősséget éreztünk egymás iránt, amikor kellett, fogtuk egymás kezét, valahogy segítettük öntudatlanul is egymás szellemi és erkölcsi fejlődését. Néha nem is az volt a fontosabb, hogy tanárainknak hogy tetszett egy-egy dolgozatunk, de főleg házi feladatunk, hanem az, hogy mit mondanak róla a jó stiliszta, kritikus osztálytársaink.

A mai félévszázados évfordulónkon köszönetet kell mondanunk annak a tanár-Kalmár-családnak, akik 1931-ben – a város peremén – a lányok számára is létrehoztak gimnáziumot, ezzel megkönnyítették – sokunk számára – a továbbjutást.

 

Köszönöm, hogy kérésemre többen elgondolkoztatok azon – Kalmár Veronika készülő emlékkönyve számára - , hogy mit jelentett nekünk ez az iskola – a maga szigorú rendszabályaival, elvárásaival. Mi akkor nem gondoltunk arra, hogy személyiségjogainkat csorbítja-e az a rendtartás, amihez csak hasonlót sem viselne el a mai tizenéves.

 

 

 

Én ehhez hadd tegyem még hozzá, hogy tanárként nekem ő volt a példaképem abban is, hogy a jó tanár olyan, mint a jó színész, ha katedrára, illetve pódiumra lép; kívül hagyja magánéleti gondjait. Ha bármi érte, ha épp megbántotta valaki, az utcán, a tanáriban, vagy egy másik osztályban, a tanterem ajtajának becsukásával legyőzi indulatait, kívül hagyja a magánszférát, mert neki most egy adott osztályban tennie kell a dolgát – ott a katedrán. Salfaynéról nem terjedtek a folyosón ilyen hírek, hogy „rossz napja van”, reszkessetek! Ha ő felemelte a hangját, megszeppentünk, éreztük, nagy volt a vétség, amit elkövettünk. Hálával emlékezünk most rá.

Osztályfőnök-helyettesünket, Rajky Emmát nagyon vártuk, hogy velünk legyen, mint a 40.-en, ő is lelkesen készült. Sajnos, balesete miatt nem tudott eljönni. Levelet küldünk neki is, s majd felkeressük őt, hogy beszámoljunk.  Nekünk ő volt a fiatal tanár a kezdők pirulós igyekezetével. Mindig készült, mindent megtervezett az órát illetően. Tudásának, személyisége varázsának köszönhető, hogy egy nagyjából humán beállítottságú osztályban a matek-fizikatanár népszerű lett.

 

Sok-sok tanárunkról most nincs időnk szólni, mindenkitől mást kaptunk, mindenki mást is köszönhet nekik. A sokféle egyéniség hat a gyermeki lélekre, formál, alakít, még a negatív példa is.

Gavalik Judit kedvenc költőjével, Tóth Árpáddal együtt valljuk: „nem hullhat romba bennünk, Amit a jó iskola épített.”

És Ady soraival küldjük most mi is az Üzenetet egykori iskolánkba:

De hol van már az az egykori iskola? Lakótelepi házak a helyén, de ott egy utca őrzi az alapító igazgatónő nevét: Kalmár Ilona sétány. Az emlékfa, amit ültettünk – régi „kalmárosok” – kiszáradt, de az emlék bennünk tovább él, s rajtunk is múlik, hogy tovább adjuk a kerületben a hírt: volt itt egy leánygimnázium 1931-től, más épületekben ugyan, de élt 1970-ig. Lett belőle Bagi Szakközépiskola – mechanikai műszeripari, - még létezett Bagiként 1999-ig, azután egybeolvasztották – nevét is elvesztve – az Eötvös Loránd Szakközépiskolával.

Nekünk ezért nem adatott most meg az, ami sok kortársunknak, hogy egy tanteremben emlékezhessünk, vagy legalább egy jogfolytonos intézményben – s emlékzászlót adhassunk át. Gimnázium van újra (több is) a kerületben, de a mienk megszűnt. Ezért fontos, hogy Kökény Sándorné sz. Kalmár Veronika elkészítse azt az emlékkönyvet, s bekerülhessen egy példánya a kerület relikviáit őrző Pesterzsébeti Múzeumba, amely épp most 50 éves.