Emlékezés egy tanárra és édesanyára

Itt ülök a fehér papír előtt. Gondolatok, emlékek kavarognak bennem. Azt a megbízást kaptam, hogy írjam le emlékeimet, mutassam be tanári egyéniségét Danhauser Lászlóné sz. Mohr Éva tanárnőnek, akivel 2 évig együtt tanítottam.

Sajnos nem tudok elfogulatlanul írni Róla, mert Ő az én anyukám volt. Elsősorban édesanyám, és csak másodsorban kolléga. Kérem, tekintsenek el a szubjektív hangnemtől, a sok kitérőtől, történetektől, amit írni szeretnék. De ez hozzátartozik az Ő életéhez, és egy olyan korhoz, ami sokaknak – akik olvassák ezt az írást – már csak történelem.

Jött az első világháború, melyben sokan, sokat éheztek. Köztudott, hogy a háború után a lefogyott, budapesti gyerekeket vonatszám vitték a nyugati országokba feltáplálni. (holland, német, belga stb) Angliába csak egy szerelvény ment, de ezen rajta volt a 9 éves Évi és testvére az 5 éves Henrik. Egy évig voltak Brisztolban, ott jártak iskolába. Mire hazajöttek, tökéletesen beszéltek angolul, és szépen (irodalmi angol). Édesapjuk felismerve ennek jelentőségét, megtiltotta, hogy a két gyerek egymás között másként beszéljen, mint angolul. Így „kenyér” lett belőle.

Ez a XX. század eleje volt, akkor még nagy szó volt, ha egy nő diplomás lett. De sajnos jött a nagy gazdasági válság. 10 évig nem kapott állást, csak helyettesítésre szerződéssel. Bizony mennyire hiányzott ez a 10 szolgálati év később, a nyugdíj összeg számításánál. Állása akkor lett, amikor a férfiakat kezdték vinni a frontra. Ő is egy frontra behívott férfi tanár helyére került, akit a Don-kanyarba vittek. Százados úti iskola, Hunfalvi Kereskedelmi Iskola, Ady Endre Gimnázium, Arany János Nyelviskola voltak állomáshelyei.

 

Sok-sok év orosz tanítás után az utolsó években néha-néha újra taníthatott angolt. Pedig milyen szépen beszélte.

A brisztoli barátnője egyszer azt mondta nekünk: „Ti nem is tudjátok, hogy anyukátok beszédén nem hallani, hogy nem született angol!” Ez a lehető legnagyobb dicséret volt, amit kaphatott.

Sokszor hallottuk édesanyámtól: ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Ezért nyaranként, a szünetekben mindig megpróbált minket is tanítani angolul, de sajnos nem tudtuk rendesen elsajátítani. Unokái közül azonban többen beszélik a nyelvet.

 

A világháború és a front elért minket, keresztülhaladt a városon, és amikor újra nyitották az iskolákat, megint új csalódás érte. Nem kellett a két nyugati nyelv tudása, oroszt kellett tanítani. 1948-ban lehetett, amikor központilag összegyűjtötték az ilyen szakos tanárokat (angol, német, francia, latin stb), és egy bentlakásos intézetbe egy hónapig „bezárták” őket átképzésre. Csakhogy mi már négyen voltunk gyerekek, és nem volt kire hagyni minket. A két kicsit a nagymama vállalta, mi a két nagyobb, intézetbe kerültünk emiatt.