Az iskola diákjai a neten - Mozaikok

Mi, akik itt az új évezred küszöbén a társadalom „öregei”, idősei vagyunk személyemben közelebb a 70-hez, mint a 60 évhez, átéltük a fasizmus, a II. világháború borzalmait, és még élnek anyáinkkal, apáinkkal egykorúak közül azok is, akik az I. világháborút is megszenvedték.

Kisgyermekként váltunk éretté, a bunkerbe menekülés és az abból való visszatéréskor a felszínre. Megborzadva az emberi holtestektől, a döglött lovaktól, a rombolástól. Félve a nyilasoktól, a megszálló katonáktól, félve a megbélyegzéstől, a megalázástól és az azzal járó társadalmi megkülönböztetéstől. Ki ezért, ki azért lett számkivetett saját hazájában, mert az akkori hatalom képviselői bújni, félni kényszerítették.

A ma fiataljai számára mi vagyunk az „élő történelem”, részünkről sokszor annak hiányos ismeretében. Korunk és múltunk alapján joggal reméljük, hogy kiérdemeltük a figyelmet és a törődést a társadalom részéről. Ezt gondoljuk mi az öregek. Mit gondol a fiatalabb nemzedék?

Számunkra időnként úgy tűnik, hogy a fiatalabb nemzedéknek nem tiszta a kép, nem is lehet, hiszen nem éltek benne és nem is szeretik, ha azt emlegetjük mi volt régen a mi időnkben. Pedig addig beszélhetünk a letűnt korról, amíg itt vagyunk. Élni kell és lehet a még létező lehetőséggel. Különös korban, nehéz helyzetben éltünk, mi a „Félig nemzedék”. E kor egyik képviselőjének tartom magamat, aki az általános iskoláimat az elsőtől a nyolcadikig a pesterzsébeti Ady Endre utcai iskolában végeztem. Ötéves koromtól élek Pesterzsébeten, előtte 5-6 éves koromig Soroksáron. Szeretem szűkebb hazámat, Pesterzsébetet, itt élnek rokonaim is, - a fiatalabb nemzedék. A középiskolát a Bagi Ilona Általános Leánygimnázium D osztályos tanulójaként reáltagozaton végeztem el és érettségiztem 1957-ben szintén Pesterzsébeten.

Megéltünk megannyi nyomort, nélkülözést, félelmet, meghurcolást, kitelepítést és betelepítést, hiszen voltak közöttünk olyan tanulótársaink is, akiket a környező országokból telepítettek Magyarországra, egyben olyanok, akik végigéltük a telepítések borzalmait.

Egy ember igazsága, igaz története nem egy társadalom története. De tükör ahhoz, hogy mélyebbre lássunk egy letűnt kor történelmében. Ha akadnak olyan emberek, akik bármivel is vádolják a mi „félig nemzedékünket” először tekintsenek mélyebbre és tárják fel a már szinte feledésbe merülni látszó részleteket, mert ott rejtőzik az igazság. Mintha már elfelejtettük volna honnan indult és mi vezetett el a ma „átkos”-ként emlegetett kommunista társadalomig?!

Mintha elfelejteni látszanék a fasizmust és azt, hogy hol kezdődött és végződött Trianon?!

Ennek az országnak, nemzetnek a megtépázott történelmét nem lehet elintézni különféle jelzők osztogatásával. A szabadságot, a demokráciát most és itt keressük a fejlődő kapitalista társadalomban? Kinek demokrácia ez? A tőke demokráciája vagy a népé? Vagy valami ettől egészen eltérő jelenség? Felmerül a kérdés, hogy hova szeretnénk eljutni ebben a Káin és Ábel ösztönözte társadalmi vitában? Jó lenne nyugodt fejjel és szívvel együtt átgondolni a célt, amit ez az ország el szeretne érni, és az odavezető utat.

 

Még emlékezem azokra a régmúlt 50-es évekre, melyet általános iskolás gyermekként éltem meg. Ötödik osztályos koromban már nem kellett tanulni hittant. Előtte kötelező volt! Templomba járni kötelező volt! Az elemi iskolából általános iskola lett. Az anyám még 6 elemit és két ismétlőt végzett, akkor még ez volt a módi. De én már 8 általánost végezhetek. Ez a népi demokrácia. Dicsőítjük az idegen hatalom rendjét, utánozzuk őket, ha akarjuk, ha nem.

Ötödik osztályosok voltunk, amikor a hittant eltörölték, templomba sem kellett azután járni, sőt egyenesen tilos volt. Orosz nyelvet tanultunk. Kötelező hittan és templomba járás egyszer, kötelező orosz tanulás másszor. Ebben aztán szerencsénk van, mi megtanuljuk az orosz nyelvet. Iskolánk igazgatója elérte azt, hogy anyanyelvi szinten beszélő tanárnő tanítson minket. Ebből „élünk” a gimiben is, magam részéről felnőtt koromban a főiskolán is. Olyan megalapozottan, hogy a főiskolai nyolc szintből engem a legerősebb csoportba soroltak be, az orosz nyelv további tanulmányozása céljából.

Megszűntek a cserkészek, helyette az úttörők csapatába kerültünk. Csapatzászlónk van, amire esküszünk, piros nyakkendő, fehér blúz, sötétkék szoknya, vagy nadrág. Szép az összhatása. Úttörőtáborokban nyaralunk a Balatonnál. Szabad időben gyümölcsöt lopunk a szomszédos kertekben. Hatalmas barátságokat kötünk. Külön vasútja van az úttörőknek, az úttörővasút. Kitüntetés az úttörőnek, ha ott lehet vasutas.

 

Május elsején nem csak a felnőttek, mi is felvonulunk. Élőláncot alakítunk a Sztálin szobornál, a ligetnél lévő Felszabadulási téren. Az emelvényen hazánk „dicső vezérei” Rákosi, Gerő Ernő stb. Hatalmas Lenin, Sztálin, Rákosi képek, vörös és magyar zászlók között meneteltünk az emelvény előtt. Éljen Rákosi, éljen Sztálin, majd vastapsot követően záporozó tapsviharban. Hú de lelkesek vagyunk! Mozgalmi dalokat énekelünk.

„Sej, haj száll az ének, zeng az ének. Sej, haj úttörőnek kedve mindig jó. Nyári napban, napsütésben, harmatban, s ha hull a hó. Sej, haj úttörőnek lenni nagyon jó.”

Csupa jó dolog történik velem, mert a pesterzsébeti iskolások között „Ki a példaképem” címszóval irodalmi pályázatot hirdetnek a tanulók részére. Az én példaképem Zója Kozmogyenszkaja, fiatal szovjet partizánlány, aki meghalt a hazájáért. Még hasonlítunk is egymásra. Ő is barna hajú, barna szemű. Írással és rajzzal kerületi első díjat nyertem, nyolcvan forintot kaptam érte, ami megfelelt akkor annak a gyermektartási-díj egyhavi költségének, amit az apámnak kellett volna küldeni részünkre, de neki persze ez az eszébe sem jutott. Odaadtam az anyámnak. Vehetett egy pár nagyon jó magasszárú cipőt részemre télvíz idejére.

 

Az iskola, de legalábbis az osztály egyik legjobb rajzolója voltam. Anyám sokszor bevitt a gyárba ahol dolgozott.

Anyukám munkahelyén szöveteket tisztítottak és stoppoltak. Elhatároztam, én ezeknél a szöveteknél szebbeket tervezek majd. Én textiltervező leszek. Jelentkeztem a Képző és Iparművészeti Gimnáziumba, amely Budapesten a Török Pál utcában van és az egyetlen ilyen iskola az országban. Nehéz lesz. Különösen azért is, mert ebben engem még az osztályfőnököm sem segített. Elfelejtette, hogy a felvételi előtt előkészítőre lehet küldeni a tanulót úgy, hogy én egyből a felvételi vizsgán kötöttem ki, ahol a tanulmányi kérdések és eredmény mellett szabadon kellett rajzolni. A felvételi eredményt az igazgató-helyettes - aki a rajzot is tanította - személyesen közölte velem az igazgatói irodában. Igazi „úriembernek” tartottuk őt. Megnyugtatott, hogy tehetséges vagyok, jó tanuló, de 400-an jelentkeztek, megfelelt 160, felvettek 80 főt. Én megfeleltem, így a 160-ban benne voltam, de a 80-ban, akit felvettek nem. Ne keseredj el, - mondta - jövőre is jelentkezzek, akkor majd biztosan fel fognak venni. Addig is ajánlja a gimnázium reál tagozatát, oda jelentkezzek – vagy esetleg, ha találnék valaki támogató segítőt. Aki segíthetett volna egy rokonom, kérdése úgy szólt, mit akarok én abban az iskolában? Szintén megnyugtatott, ilyen szegény és rossz helyzetben lévő gyereknek nem való az ilyen „úri iskola”. „Anyád úgysem tudná fizetni, festék kell, rajzlap, meg még a fene tudja mi. És akkor hol fogsz dolgozni utána?

Jó dolog, hogy népi demokrácia van, mindent ennek köszönhetek, mert ugye különben mi lenne velem? Ja meg a nagy Szovjetuniónak és Sztálin és Rákosi apámnak! Szovjet példaképek az iskolákban, szovjet példák a termelésben, a közéletben, a tudományban Micsurin ugyebár.

„Félig nemzedék”. Tanultunk Micsurinról, aki keresztezi a növényeket össze-vissza, szóval uralja a természetet. Nehéz elhinni éppen úgy, mint sok minden más túlzást.

 

Végül is, olyan iskolába járok, ami még félig „békebeli” a múltban képzett tanárokkal és fiatalabb tanárokkal. Mindent kinek köszönhetek? Szerintem anyámnak, hogy nem zavart el dolgozni, pedig oka lett volna rá, mert nehezen tartott el minket ebben a munkaversenyes sztahanovista termelésben végzett munkájával. Azután megint apámnak és anyámnak, akiktől akaratot, észt örököltem és törekvést a jobbra, a szebbre.

Végül lehet tán a rendszernek is, hogy az oktatást nem terhelték agyon költségekkel, hanem az állami kassza állta a sarat és támogatta az állami iskolákat. Ez idő tájt halt meg Sztálin apánk! Iskolánk minden tanulóját kivezénylik az iskola folyosójára, lépcsőire. Hatalmas gyász van, néma csendben igazgatónk gyászbeszédet mond. Egy-két tanuló könnyez, nem tudom, azért mert visszafojtotta a röhögést? Vagy tényleg sírt! Majd bementünk az osztályba. Gyász vége! Felszabadult röhögés, vihogás, pisszegés. Hülyék, csönd legyen!

Közben én azon filozofálgatok, hogy mi közöm van nekem Sztálin apánkhoz? Amikor ugye a saját apámhoz sincs, aki más családban él, velem pedig nem törődik, azzal hogyan is élek, mit csinálok? Mi van az anyámmal, aki beteg azóta is, amióta elváltak. Nagy szerelem, diákszerelem volt, és ez lett belőle! Még a „gyermektartást” sem küldi. Anyám rehabilitált munkában dolgozik továbbra is a textilgyárban.

 

Megint, vagy még mindig nyomorgunk. Kölcsönkérésekkel egészíti ki a fizetést. Mindig tartozik, meg a zaciba hordja a télikabátunkat. Valami kis pénzt azért is adnak, majd kiváltjuk, ha jön a hideg.

Meghalt Sztálin apám is, most mi lesz velünk? Még ennél is rosszabb?

Valahol kezembe került egy újság, nekünk ugyanis ilyenekre nem telik. Kiderült, hogy minden hazugság volt, vagy mi? Sztálin zsarnok volt. Idegen hatalom élősködik rajtunk, szovjet laktanyában orosz katonák. Szovjet kolóniák, lakótelepek vannak, ahol a katonák családtagjaikkal laknak. Állítólag „mutyiban” lehet vásárolni ezt - azt tőlük, óvatosan. Eddig dicsőítettük az idegen hatalom rendjét. Ünnepeltük őket. Most jön a tévedések óvatos bevallása, becsomagolva, magyarázva.

Rádiónk még mindig nincs, már miért lenne, se TV, azt sem tudtuk van-e a világon ilyen, ahhoz ugye felnőtté kellett válnunk, hogy TV is legyen. Olvasok mindent, ami elém kerül. Kurtz Málertől Jókaiig. Kedvencem József Attila és Ady Endre.

Ami hazánk nagyjait illeti, oda a lelkesedésem. Valami olyasmi kezdett érlelődni bennem, hogy már megint hazudtak nekem. Ráadásul kezdik bevallani. Ez a félig állapot nem tesz jót nekem. Abban a pillanatban, hogy elkezdek hinni valamiben és reménykedni, vége!

 

Az apám is megjött a frontról a fogságból, megmutatta magát, mert ugye: „én vagyok az apád”!, aztán ezt el is felejtve gyorsan és másik családot alapított. Tíz évesen láttam utoljára, utána csak a hírt kaptam, hogy: meghalt az apád! Még a temetésére sem hívott el az új családja. Így csalódtam sok mindenben. Textiltervező sem leszek. Nem is vettem évtizedekig rajztáblát a kezembe. Elhittem, hogy ezen a pályán nekem a szegény proli gyereknek nincsen esélyem.

Befejezvén az általános iskolát az Adyban, beiratkoztam a Bagiba.

 

A gimiben 1956-ot megelőzően valami érződött a levegőben. Ausztria semleges lett, hát persze nekik sikerült. Az újságokból furcsa hírek jönnek megint, az eddigi hatalmasnak titulált vezetőket áztatják.

Reáltagozatra járok, orosz tanárunk tündéri, szeretjük, szíve van a diákokhoz és bátorsága. Az orosz nyelvet tőlünk tanulja, főleg a volt „Adysoktól”. Cserébe mi a nyugati nyelveket tanuljuk tőle szakköri foglalkozásokon ingyen, azaz bérmentve. Az orosz és a latin nyelven túl, más nyugati nyelveket nem tanulhattunk. Tilos volt! Én a német nyelvet választottam mások a franciát. Tanáraimat szeretem, mert nagy és meleg szívük van a diákjaikhoz. A tanáraink csodálatosak, én a „proli” gyerek mindent tőlük tanultam.

Jól kitolt az akkori kormányzat velünk, mert „a nem annyira rendszert szerető tanárokat” a perem kerületekbe, a „prolik” közé küldték büntetésből ugye! De nekünk, a tanulóknak a szerencsénkre. Igaz, hogy tanáraink kemények és szigorúak, ha a tanulásról van szó.

A párt és a kormány úgy határozott, minden proli gyerek menjen a gimnáziumba! Ez a felemelkedés útja! Negyvenkettőből tizenkilencen eljutottunk az érettségiig, abból tizenhatan le is érettségiztünk.

 

Az 1956-os forradalom előtt megtudjuk, hogy néhányan közülünk a jobbak, elsősorban a fiúk, valami Petőfi Körbe járnak. Mi ez? Talpra magyar?! 1848-as szabadságharc hősei? Szabadságunkért kell harcba szállni, vagy mi? Elégedetlenség, suttogás, Szabad Európa hangja. Mindenről közvetve, hallomásból, szóbeszédből értesülök. Arra bíztatnak minket, szabaduljunk meg az idegen hatalom nyomása alól, azoktól, akiket eddig dicsőítettünk? Félve kiejtett, félig szavak, suttogás. Valami van a levegőben! Lehet igazság benne, mert a bőrömön tapasztalom.

Szegény anyám, az meg csak dolgozik. Két műszakban sztahanovista példára, munkaversenyben. Már 300 % -ot teljesít. Jegyzi a békekölcsönöket, amit levonnak a fizetéséből. Nagy oklevélszerű papírokat hoz haza. Kötelező volt megsegíteni az államot. Szerintem azt soha nem kapta vissza. Nem nagyon értettem mi is ez a jótétemény, amit anyám gyakorolni kénytelen, miközben nyomorgunk. Nincs otthon, még karácsonykor is dolgozik. Egyedül vagyok. A rokonaimnak meg nélkülem is van elég bajuk. Karácsonykor igaz elmentem a keresztanyáimhoz, egyikhez és másikhoz, ők a bérma- és keresztszüleim voltak. Hazaküldtek, sírva mentem haza. Majd hazajön a munkából az anyám és lesz nekem karácsonyom. Se karácsonyfa, se ajándék. Kis szobánkat én próbáltam felmosni úgy, ahogy ünnepélyessé tenni. Sütöttem egy húst életemben először. Mennyit dolgozik az anyám, mégsem elég a pénz, fizetéstől - fizetésig, és jön a szégyenletes kölcsönkéregetés. Akkor tényleg valami nagyon nem jól van.

Mikor mászik ki ez az ország végre a nyomorból, a nincstelenségből, mennyit kellene még dolgozni, mit kellene tenni, hogy végre megszűnjön ez az állapot? Majd mellénk állnak a hatalmas Amerikával együtt. Felszabadulunk, semlegesek és önállóak leszünk, mint nemzetség Ausztria. Hát persze, csak csináljuk már ezt a forradalmat. Tudomásunk volt félig-meddig a Petőfi Kör kapcsán, a fiú gimisektől, hogy valamilyen felvonulás van készülőben. A fiúgimnázium egyébként Erzsébeten a Török Flóris utcában van. Szerintem szép épület.

A magam részéről anyámmal albérletben lakunk. Kis vaskályha, ágy ahol alszunk. A kerek kis vaskályha hol tüzesen izzik, hol füstölög, henyél. Alakul körülötte az élet, porzik, bűzlik, lehet takarítani. Petróleumfőző az ételnek, asztal ahol eszünk, stelázsi ahol a konyha leledzik. Kétajtós szekrény, ahol a ruhatárad tartod, ami kell, ha hideg van, vagy meleg. Sámli luxusnak, és két szék ahová ülhetsz, kaphatsz kenyeret, volt hogy nem volt az sem. Csoki is van, sportszelet. Mi kell még? Szabadság, felszabadítóink meg menjenek haza!!! Kik lesznek helyettük?

 

Tizennyolc évesen elérkezett számomra 1956. október 24-e reggel. Zörögnek a luxus otthonom, luxus ajtaján, ami egyenest az utcára nyílik, miután előző lakóhelyünkről, ami albérlet volt, mennünk kellett. Iskolatársam a szomszéd utcából eljött és ő szólt először mi történt „Klári, én vagyok, nyisd ki az ajtót, nem kell iskolába menni, mert kitört a forradalom!!”

Ettől kezdődően 1957. februárig nem kellett iskolába menni.Az érettségi előtt jól jön a pihenő. Addig tisztul a helyzet és tisztulnak a fejek. Bátyja rögtön lett forradalmár, fegyver is került. Később is folyamatosan hozza a híreket. „A fellelkesedett, beindult tömeg ledöntötte a Sztálin szobrot. Elfoglalták a rádiót, behatoltak a pártközpontba, elkapták a bűnösöket. A vállalatoknál mindenütt és mindenhol keresgéltek bűnösöket. A forradalom közvetlen előzményei, a lelkes egyetemisták forradalmi gondolatai, majd felvonulása utáni események voltak ezek már. Iskolatársnőm bátyjáról kiderült, vagy nem derült ki igazán, hogy fegyverrel harcolt, és ott volt minden eseménynél, vagy legalábbis tudott róluk. Később disszidált külföldre, ma is ott él.

Háborúban megnyomorodott ország, megszenvedett gyermekei. Látszanak még a háború ütötte sebek, számolni sem akarjuk veszteségeinket, gyermekéveink megpróbáltatásait. Részünk volt megannyi eseményben, ami csak mérgezni képes a gyermeki lelket.

„Félignemzedék”! Félig tanultuk a hittant, Istent hinni és megtagadni! Bálványokat dicsőíteni, majd átkozni. A felszabadító Vörös Hadsereget dicsőíteni és szeretni a kenyeret osztogató ruszki katonákat, majd utálni és félni, a gyerekeket és nőket elhurcoló szintén ruszki katonáktól. Eljutottunk odáig, hogy ki a hazánkból a megszálló oroszokkal! Jöjjön el a szabadság! Tanultunk éhezni és boldognak lenni egy szelet csokoládéra sem hasonlító édességtől, a fekete cipőpertlire hasonlító „medvecukortól”. Félni és rettegni, megalázkodni. Az ellentmondások korszaka, a hamisság korszaka. A nélkülözések és meghunyászkodás, az álságosság korszaka, „Félig nemzedéket” szült. Mi lesz ezután? Kérdéses volt. Ha győz a forradalom vajon vegyük-e komolyan, hogy visszajönnek a régi rend urai, vagy ha nem, kik lesznek helyettük? Remélhetőleg a nyilasok nem térnek vissza? A börtönkapukat kinyitották, akik bent voltak mindenki hazamehetett, vagy inkább az utcára?!

 

A rendőrségen fegyvert osztogattak, az utcán üzleteket törtek fel, az árút kiosztották azoknak, akik éppen arra jártak. Pl.: a Habselyemgyár minta üzletét. Ártatlanok halála több, mint kik halált érdemeltek volna. Pesterzsébeten a pártházból kihurcolták az összes papírt, melyet meggyújtottak, elégettek az utca közepén. Kisbarátnőm bevitt hozzájuk, a forradalmárokhoz is. A mellemre kokárdát tűztek, ettől kezdve én is „forradalmár” vagyok? Most akkor „forradalmár” vagyok”?!

Eszmei zűrzavar van a fejemben. Azon kívül, hogy menjenek haza az oroszok, legyünk szabad ország, most én, mint proli gyerek mit akarok? Királyságot, kapitalizmust, grófokat, gyárosokat? Vagy mégis mit?

Iskolánk, október 24-től bezárta kapuit 1957 februárjáig, érettségi előtt álltunk, pont jókor, szabad időm, mint a tenger. A többi iskola is bezárt. Kószáltam, holott az utcán mászkálni életveszély volt.

Egyedül vagyok otthon, az iskolák bezártak a gyárakban leállt a termelés, vagy részleges volt, a közlekedés is leállt. Szegény anyám pedig gyalog megy be Erzsébetről a Soroksári úton a IX. kerületben lévő vállalathoz ahol dolgozott. Mert ugye, fő a kötelesség – és különben is élni kell valamiből. Én meg kószálok, csavargok egész nap, mert ugye mit is csináljak, látogatom az ismerős osztálytársaimat. A kenyérért megint sorba álltunk, mint 10 éve a háború után, vagy van, vagy nincs. Budapesten voltak olyan helyek is, ahol az emberek visszamentek a bunkerekbe, és ott várták az események végét, ahogyan én hallottam.

 

November 4-én fegyverbe, mert jönnek az oroszok, vagy még el sem mentek?! Mint utóbb kiderült, nem mentek el, hanem folyamatosan jöttek. A külföldről érkező szóbeli ígéretek, biztatás, konkrét megjelenítő formája a különböző segélycsomagok. Használt levetett göncök, kaja csomagok, konzervek. Köszönjük, éppen jókor, jó időben kaptuk a szeretetcsomagokat. Napjainkban az a magyarázat, azért nem futotta ennél többre, mert az egyenlő lett volna a harmadik világháború kitörésével. Különben is a „Nagyok” el voltak foglalva egyéb fontos teendőikkel, mint pl. a „Szuezi csatorna”.

Közben tényleg jöttek az oroszok tankokkal végig a Soroksári úton. Fogadókká váltunk, mentünk a Soroksári úthoz tömegesen, mi ketten a barátnőmmel szintén. Mert ott a helyünk. Bámészkodni, nem másért. Lehet arra vártunk, valamiféle osztogatás lesz? Talán kenyérosztás. Később, mi a barátnőmmel úgy döntöttünk hazamegyünk, úgy is csak jönnek, sehol semmi. De, hogy ne legyen teljes a nyugalom, a következőben kitalálták a srácok a „Molotov koktélt”. A vonuló tankokra egy-két benzines palackot és uzsgyi! Az oroszok leállították a tankokat és akik nem kaptak palackot, éles sortüzet engedtek az ártatlan bámészkodókra. Még nem volt elég hősi halottunk így, ezután lett egyre több és több! Pesterzsébetre tömegesen jöttek a mentőautók és vitték a sebesülteket és a halottakat. Volt olyan, hogy ott álltak az orosz tankok szépen sorban a fiú gimnázium előtt nyugiban. Hála orosz tanulásunk sikerének egy idő után odamerészkedtünk hozzájuk. Fiatal srácok bújtak elő a tankokból és a bátrabbja szóba elegyedett velünk. Volt köztük szép szőke kék szemű, ferde szemű fekete. Érdekes módon ők kérdezősködtek, nem tudjuk-e hogy most ugyan hol vannak, hol az ellenség és kik azok? „Szuez és a kapitalisták, vagy mi fene”? Érdekes volt, de a parancs az parancs! Ezek lőtték vajon később az egyébként is romos körutat, befejezvén a háború okozta rombolást? Lehetséges, mint minden más.

Eszme és forradalom! 1848 nemzetünk büszkeségei. Lánglelkű forradalmárok, kik vérüket adták a nép szabadságáért! Honnan indult 56 eszmeisége és mivé vált? Most ezt követte az ártatlan és értelmetlen áldozatok halála. Kis ország, egy világnagyhatalom ellen. Segítség nélkül. Laktanyák ártatlan fiatal katonái haltak hősi halált, mert engedtek a vezényszónak, vagy éppenséggel megtagadták. A civil polgári áldozatok kik tudatában sem voltak tettüknek, csinálták gépiesen, amire buzdították őket. Kilátástalanság, sikertelenség!

Menekülés ki az országból. Bújva, félve, veszélyben, mert meghalhatsz, elkapnak, bezárnak, felakasztanak, de átjuthatsz élve és remélve. Miért vállalták annyian mégis? A történelem ismétli magát, hiszen ebből az országból 1,5 millió magyar már kitántorgott Amerikába! És ekkor 1956-ban mentek újból, tömegesen. Vagy azért, hogy ne kelljen börtönbe menni meghalni. Nem tudhatták mi vár rájuk.

Alantas munka, nyomor?! Vagy szabadság, jólét, munka. Kijutott a „külföldre szakadt hazánkfiai"-nak mindenből. Kinek ez, kinek az. Ki milyen csillagzat alatt született, ki mennyire volt előrelátó, ki milyen támogatást, segítséget kapott, vagy nem kapott. Jöttek a biztatások a Szabad Európa útján. Az egész magyar nép szabadságát nem tudták segíteni külföldről. Helyette felajánlották a külföldre menekülőknek a segítséget a szabadsághoz jutáshoz. Voltak, akik a lakásukat eladták, hogy pénzhez jussanak, amivel el lehetett indulni külföldre. Mert ugye pénz nélkül az sem ment igazán. Hány embert kellett lefizetni ahhoz, hogy az óhajtott szabadsághoz hozzájussanak, erről ugyanis nem sok történet szól. Jómagam közeli ismerősömtől tudom, aki megjárta ezt az utat. Külföldre disszidált 1956 decemberében és visszajött 1957 novemberében. Ő a forradalom idején szakmunkás volt, nem vett részt semmilyen megmozdulásban, a bátyját ment meglátogatni édesanyjával, ezen az úton, mivel nem lehetett Sztálin idején és később sem igen szabadon járkálni az országból ki, meg be. Voltak a szabadságnak ilyen korlátai is.

Akkor még ő sem tudta, hogy külföldön sem minden „fenékig tejfel”. Kiderült, a bátyja munkanélküli. A családot a felesége tartja el, aki a második gyermekét várta. Nyelvtudás, pénz és munka nélkül ott sem a „tündérvilág” várt rá. Hazajövetele után semmi bántódás nem érte, dolgozhatott brigádban, szakszervezeti bizalmiként, egyszerű munkásként. A lágerekbe szorultak a magyarjaink, de míg a lágerekbe eljutottak, ahogyan a lágerekben éltek, míg végre külföldre jutottak, az egy külön történelem.

 

Az üzlet, az üzlet!.. Már ősrégi eredete van. Képes működni képes kihasználni tragédiába torkoló emberi életeket, sorsokat. Vannak biztatók, az átsegítők, a fegyveresek, kik megfizethetők, a pénzért mindent lehet, külföldre menni életünk kockáztatásával, félelemmel karöltve. A bizonytalant, az újabb megpróbáltatást felvállalni. Ausztria a nagy megmentő és segítő! A közös határon áttámolygókat felkarolja. Átmeneti szállásokat, kísérőket ad, lágereket létesít, három emelet külön a férfiaknak, külön a családosoknak, külön a leányoknak. Nem apácák és szentek a kivándorlók, de sok a megtévesztett, a jobbat, szebbet remélők. Sok az ártatlan, hívő hiszékeny ember, kik mentek a vakvilágba, és bíztak a vakszerencsében. Kinek sikerült, kinek nem.

Voltak, akik ottmaradtak. Ausztriában, köztük olyanok, akik a 70-es években, paprikás krumplis vacsorára invitálták volna az üdülőhajón Bécsbe érkező magyar testvéreket, és forintokat váltottak át schilingre. A forint többet ért, mint a schiling. Magyar téliszalámit vártak ajándékba és nem jutottak semmire. Voltak szerencsésebbek, kik a már régen külföldön élő rokonaikra támaszkodva kisebb-nagyobb hercehurca útján kerültek jobb helyekre, mint például Kanada, Svédország, Franciaország, Ausztrália és ki tudja még hová. Önként vállalt Trianon. Voltak, akik boldogultak, és voltak, akik keserves utat jártak be. Volt, kinek jobban kedvezett a szerencse, és voltak, akik végig boldogtalanok, hazátlanok és szerencsétlenek lettek. Voltak akik hazajöttek. Mi lett volna jobb? Maradni vagy hazajönni. Szerencse, sorskérdés ki tudja azt a Mindenhatón kívül. Nem vállaltak könnyebb utat sokan a kivándorlók közül sem.

 

Mi várt az otthon maradókra? A megalkuvás, a megtorlás, a büntetés és újból megalázó képmutatás, a félrevezetés, a behódolás. A vállalatoknál racizások, elbocsátások voltak. Számonkérések, besúgások, bebörtönzések, akasztások, agyonlövetés. Romokban álló Budapest. Szétbomlott családok, újabb veszteségek, halottak, menekültek. Tönkretett fiatal életek, akik életük végig cipelték - a börtönt is megjárva - ennek a forradalomnak a következményeit. Rá kellett döbbennünk, hogy magára marad az ország és népe. Nincsen más út, nincsen más segítség. Visszaállt a régi rend, továbbra is maradt a szovjet fennhatóság. Mégis valahogyan talpra kellett állnia az országnak. Mert ugye élni kell! Nem pusztulhat el egy egész nemzet a ránehezedő túlerővel szemben.

És ennek újból ára van, mert mi a „Félig nemzedék” tudjuk, hogy mindennek ára van. Az ártatlanok halála, az élők akarata és munkája és áldozatai árán talpra állt az ország. Mert élni akart, és aki tudott, az felejteni. Mi, akik még élünk a Félig nemzedékből emlékezünk és megkérdezzük: Szabadok vagyunk-e, demokráciában élünk-e ahhoz, hogy elmondjuk az igazat és csakis az igazat? – Vagy jobb, ha megmaradunk „Félig nemzedék”-nek, itt az évforduló jegyében, hallgatunk és elvisszük a sírba történelmünket.

 

Osztályunk a IV. D 1957. februárt követően készült az érettségire. A tankönyvekből néhány túlkapás töröltetett hivatalosan is. Az orosz nyelv érettségi szabadon választott lett. Aki mégis felvállalta, annak középfokú nyelvvizsgával azonos nyelvtudást jelentett. Kiváló osztálytársaim voltak és vannak ma is, hiszen néhányan az elemi osztálytól kezdődően tartjuk a személyes kapcsolatot egymással. Közülünk többen diplomát szereztek, mint orvos, villamosmérnök, jogász, gyógyszerész, vegyész, építész-geodéta, nyomdász, közgazdász. Diáktársaim közül ketten az 1956-os események kapcsán disszidáltak. Egyikük Urugvayban ott élő rokonságához, a másik eltűnt Amerikában. Később férjhez ment még egy osztálytársunk Amerikába. Közülünk a leérettségizett 16-ból egy leány öngyilkos lett, ő jogász diplomával rendelkezett, rákos betegségben halt meg egy orvos, egy vegyész és egy elektromérnök.

A napjainkban már világméretekben is elismert és dicsőített 1956 évi magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulója volt 2006-ban. Az ország és mi, idősebb nemzedék, a Félig nemzedék, ki-ki gondolatban, élőszóban, vagy írásban idézte fel élményeit, melyek egyénenként is megrázóak, felkavarók, lélekbe markolók és talán tanulságosak lehetnek az utókor számára.

Egy ember története, nem azonos a társadalom történetével, csupán egy mozaik, amely valahol találkozik a teljességgel. Tükör ahhoz, hogy mélyebbre lássunk egy letűnt kor történelmébe.

Az idézet József Attila, Hazám c. verséből részlet, amelynek szavai mélyen élnek szívemben és hitvallásomként vallom a hazám, Magyarország iránti tiszteletem és szeretetem jegyében.

A hiányzó láncszem menüpontban, az egyik oldalon érdeklődik szerkesztőségünk.