Emlékezés osztálytársainkra

                                         Most, hogy megannyi gyertya égett csonkig,

                                         Mégsem akar a szemekből a bánat fogyni,

                                         Csontsípok halk dalát mesélik a fények,

                                         Csönd honába lepihenni megannyian tértek! 

                                         (Hajdú Károly)

                                                                      *    *    *

Mindig bánattal és szomorúsággal telve a szívem, mikor ezekre az oldalakra írok gondolatokat, búcsúzván egykori iskolatársainktól. Így van ez most is, de most lelkemben különösen mély fájdalommal írom le a sorokat, miközben könnyeim záporoznak, hiszen most egy olyan személytől búcsúzom, akit közvetlenül, - az internetes oldalakon keresztül ismertem meg az elmúlt évek alatt, s lett az internetes "Barátnőm".

Először a bagis honlapon történt bemutatkozása révén kerültünk kapcsolatba, majd később az internetes közösségi oldalon, szinte napi kapcsolatban voltunk. Azt vettük észre, hogy a felmerülő dolgokról azonos volt a nézetünk, hasonlóan ítélkeztünk különféle problémákról. Igyekeztünk egymással kedves hangnemben szót váltani.

Erzsike különösen figyelmes, jó indulatú, érzékeny lelkületű ember lévén, gyakran küldött nekem szép képeslapokat, s én is kedveskedtem Neki írt leveleimben, bár az ember hétköznapi gondjai mellett néha hibázhat akaratlanul is. 

A tanyasi fák csendesen bólogattak, a hajnal lassan pirkadni kezdett, mikor felriadtam.

Drága Erzsikém!

Minden nap vártam, mikor jelenik meg bejegyzés arról, hogy jobban vagy, de csak a „semmi változás”-ról olvashattam. Fiad már egy ideje feltette a fekete ruhás fényképét, de nem tudtam semmit arról, hogy még velünk vagy, vagy már ez a Te eltávozásodat jelenti. Később az oldalon már minden fekete volt, s ekkor egy fél mondat utalt arra, hogy már nem reménykedhetünk. Erről október 16.-a éjszakáján megkaptam a bizonyosságot, ezzel a fél mondattal: ”nem hiszem el, hogy elment”.

Ekkor már tudtam, hogy nem várhatok tovább a jó hírre, le kell csendesítenem a remény belső lángolását, le kell mondanom arról, hogy esély legyen még arra, hogy itt az interneten köszönthesselek felgyógyulásod alkalmából. Vége. 

Könnyeim fojtogatják torkomat, - mint ahogyan így érez valamennyi ismerősöd, barátod, volt iskolatársaid. Nem búcsúzhattunk el, hisz a betegségről általában nem kapunk prognózist, de a gondolataink összekapaszkodtak azokon a napokon, amikor az interneten vártam egy üzenetet, hogy felébredtél, minden rendben, hamarosan haza jössz. Egy megnyugtató üzenetet küldesz az Érted aggódó sok-sok barátnak. Sajnos, ez nem így történt.
Minden nap Erzsike Veled ébredtem és Veled voltam egész nap, s így zártam a napot, hogy hamarosan megérkezik a jó hír. Most már el kell fogadnunk a szomorú tényt, hogy nem jössz vissza hozzánk.

Én sajnos már régóta nem lakom Pesterzsébeten, tehát a személyes kapcsolatteremtés nem volt megvalósítható. Mondhatom, én most az ország másik végében lakom. Úgy érzem Erzsike, talán több baráti összejövetel alkalmával fellazulhatott volna Benned a feszültség, ami sokunkban benne van, az élet gondjai miatt, s ez bizony az egészségünkre is káros lehet. De sajnos ilyen a mai világunk. Sokszor elmegyünk egymás mellett, felteszünk egy udvarias kérdést, de már arra sincs időnk, hogy a választ meghallgassuk. Most azt hiszem, a kiskutyád is nagyon keres Téged, árva maradt, aki minden nap életed része volt.

Valóban hihetetlen, mikor egy társunk, - aki bár nem családtag, mégis - az életünk mindennapjaiban velünk volt, egyszer csak eltűnik az életünkből, hatalmas űrt hagyva maga után. Tágra nyitom szemem, és keresem őt. A fotóját látom, de agyam tudja, hogy Ő már nincs mögötte.
Drága Erzsike! A lelked szépségét szívemben őrzöm, de az arcod mosolyát is örökre bevéstem ugyan oda, a szívembe. Elbúcsúzom most Tőled, de feledni nem tudlak. Nagyon fogsz hiányozni! 

 Nyugodjék békében!

Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők,

A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa,

Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen,

Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.

Buddha

dr. Nemecsekné Máris Erzsébet 1961-1965 IV. f