«« Vissza ««
Idézet Kökény Sándorné: A pesterzsébeti leánygimnázium -
Bagi Ilona Gimnázium emlékkönyvéből (184. oldal)
A dokumentumokat idézve a megemlékezések között említettünk néhányat a szomorú esetekből, amikor az iskola tanítványai haltak meg, fájdalmasan fiatalon. A betegség hozzátartozik életünkhöz, bármennyire megrázó is, ha halállal végződik.
Az erőszakos halált nem lehet elfogadni.
A leánygimnázium növendékei között a kegyetlenség, az embertelenség is pusztított. 1944 áprilisától Pestszenterzsébeten a zsidónak tekintett családok közvetlen életveszélyben voltak, többségük gettóban összezsúfolva. A nyolcadikosok még letették érettségi vizsgájukat – helytállásukról Kalmár Eszter ír dr. Bayer Istvánnénak. (De csak engedéllyel mehettek be Budapestre, a szóbelire.)
Pestszenterzsébetről elhurcolták a zsidónak minősített lakosságot. Volt, akinek az érettségi bizonyítványán mg alig száradt meg a tinta. Volt, aki beszaladt az iskolába, hogy elköszönjön az ügyeletes tanártól, a viszontlátás reményében… (Makay Magdolna emlékezése). Volt, aki később levélben számolt be arról, hogy Bergen-Belsenből szabadulva hogyan sikerült Svájcban iskolába kerülnie, de számára most is a pestszenterzsébeti leánygimnázium az iskola… (Kalmár Eszter őrizte meg Huszár Judit leveleit). Voltak, akik félelemmel teli hónapokat élve, bujkálva, hamis papírokkal meg tudtak menekülni; voltak, akik szörnyű élményekkel terhelve visszatértek a haláltáborból. De fájdalmasan sokan elpusztultak Pestszenterzsébet lakosságából. Az 1944/45. tanévi évkönyv írja: „Aggódó szeretettel gondoltunk azokra, akikről még nem jött hír.”
1945/46.: „A háború viharának csillapultával régi tanítványaink nagyrészt visszatértek. – De vannak többen (végzett növendékeinkre is gondolunk, hiszen mindig hozzánk közelállónak érezzük őket), kiknek sorsáról nem tudunk biztosat, vagy hír szerint áldozatul estek az idők kegyetlenségeinek.”
Josefrffi Edit írta: „torokszorítóan gondolok azokra a társakra, akik az iskolapadból hurcoltattak a halálba. Ha mód van arra, hogy az emlékkönyvben erről egy pár szóban említést tegyetek.”
Veszler Magda megrázó levélben emlékezett meg osztálytársairól, Kozma Hédyről, akivel együtt hurcolták el őt és testvérét, s iszonyú hányattatások után mellette halt meg. „Hédy neve is csak egy szám volt, még azt sem tudtam megkérdezni, melyik tömegsírba temették. Így szállt ködbe egy barátság, búcsú nélkül, a háború vége után, 1945. június elején.”
És többen válaszoltak leveleimre, távoli világrészekből is, olyanok, akiket a kegyetlen üldözés elhurcolt Magyarországról, és életük úgy alakult, hogy inkább nem is tértek vissza. Válaszuk számomra azt jelentette, hogy az iskolára, amit kényszerűségből hagytak abba, szívesen gondolnak vissza; ragaszkodásuk meghatott.
* * *
Emlékezzünk azokra az iskolatársainkra, akiket megfosztottak életükről!
Mind fiatalok voltak: a legidősebb sem érte meg a huszonhatodik életévét.
Mind olyanok, akiknek szülei fontosnak tartották, hogy tanult emberek legyenek.
Köztük kitűnő tanulók, akik joggal remélték, hogy gimnáziumi tanulmányaik után szép pályát futhatnak be.
Köztük olyanok, akik tizennégy évesen a negyedik gimnázium után dolgozni mentek,
hogy szüleiknek kevesebb legyen a gondjuk.
Köztük olyanok, akik gyerekek voltak, amikor elhurcolták őket.
|
Fürst Aranka – 1937-ben érettségizett 1937 IV. a kimaradt. 1949 IV. a |
Köszönöm Tobiás Ervinné Veszler Magdolna és Solti Györgyné Joseffi Edit segítségét; ők fáradoztak a legtöbbet azért, hogy ezzel a szomorú névsorral iskolatársaink emlékét itt is megörökítsük.
Kökény Sándorné
«« Vissza ««
Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.