Akkor és most | Bagi Ilona Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola

Életutak

Életem kanyargós útja

Dr. Gockler Lajosné visszaemlékezése a gyermekkortól az unokás évekig

Minden ember élete egy regény. Kié egyenesebb, kié kisebb-nagyobb görbületekkel, kitérésekkel alakul. De mindegyikünk élete egyben lenyomata az adott korszaknak is.

1934. július 20-án születtem értelmiségi család első gyermekeként.

Édesapám evangélikus lelkész. Édesanyám angol-német szakos középiskolai tanár, aki a nagy gazdasági válság –1933 – miatt 10 évig nem kapott állást.

Így egy segédlelkészi fizetésből, szerény körülmények között neveltek minket nagy szeretetben. 1938-ban öcsém, 1944-ben és 1945-ben két kishúgom született.

A négy elemi osztályt a Julianna református elemiben jártam.

Ekkor már közeledett a háború Budapest felé. Édesapámat Budára megválasztották lelkésznek, így a család is 1944-ben Budahegyvidékre került, és engem a Szilágyi Erzsébet lánygimnáziumba írattak.

Itt az Orbán-hegyen éltük át Budapest ostromát – a pincében-, ami oly mély hatással volt rám és életemre, hogy még most is sokszor eszembe jut és vízválasztóként emlegetem.

Az alábbi fotó 1946-ban készült családunkról, az ostrom után.

Új világ köszöntött ránk, ahol egy lelkészcsalád a nem kívánatosak közé tartozott. Így, amikor 14 éves lettem, édesapám – mondván, hogy nem valószínű, hogy továbbtanulhatsz, de jó lenne, ha szakma lenne a kezedben – kivett a gimnáziumból és átíratott a 2. sz. Ipari Szakközépiskolába, textilipari szakra.

Ez egy nagyon kemény, de jó iskola volt. Majdnem mindennap délután is voltak óráink és szombaton is volt tanítás. Jól akarták megtanítani a közismereti tárgyakat, de a szakmát is.

Szerettem ezt az iskolát, és hálás vagyok lelkes tanáraimnak, pedig nekik sem volt könnyű az életük. Ezekben az években ugyanis a politika eldöntötte, hogy „nem kell a kisiparos Magyarországnak”, így az ilyen iskolákat – kifutó rendszerben – megszüntették. 1952-re Budapest 4 textilipari szakközép iskolájából már csak mi voltunk negyedikesek, összegyűjtve 6 osztály, 40 feletti osztálylétszámokkal. Ugyancsak ezt a kort jellemzi, hogy búcsúzáskor nem ballaghattunk!! Azt mondták: „Ez egy kispolgári csökevény”, menjünk vissza a tantermeinkbe.

Általában jól tanultam. Érettségi-szakmunkás vizsgám jeles lett. Egy 4-es matekból volt. Ebben az évben a jeles-kitűnően végzetteknek nem kellett felvételizni. Én a BME vegyészmérnöki karára jelentkeztem. Textilvegyész szerettem volna lenni. A rendelet ellenére behívtak „felvételizni”, de csak egyetlen kérdésük volt: milyen kapcsolatban áll apja D. püspökkel? Természetesen nem vettek fel, sőt a másodiknak beirt építészmérnöki karra sem.
Ekkor már minden mindegy volt, csak tanulhassak. Akadt egy kis ember, egy tanársegéd, aki megpróbált segíteni.

Sikerült, s így az Agrártudományi Egyetemre minden felvételi nélkül bejutottam. Útravalóul azt a tanácsot kaptam: legyen csendes, halk és tanuljon nagyon jól! Így kezdtem el 1952-ben, - érettségi után – tüskével a szívemben és egy nagy kanyarral, az egyetemi tanulmányaimat.

Múlt az idő, zajlottak a történelmi események. 1953-ban meghalt Sztálin, átéltünk egy újabb tisztogatást. Aztán jött 56 is, amikor megnézhettük a rólunk szóló besúgói jelentéseket.

Az egyetemen ismertem meg jövendőbeli férjemet. 1957-ben megkaptuk a diplománkat. A vőlegényemnek és nekem is vörösdiplománk lett. (A fotón az első sor jobb szélén vagyunk.)

Első munkahelyem az Agrártudományi Egyetem Növénykórtani Tanszéke volt, ahol szerológiai vizsgálatokat végeztem.

Másfél év után - a lakóhelytől való nagy távolság miatt – átmentem az Országos Növényvédelmi Zárszolgálat Laboratóriumába virológusnak.

Közben folyton dolgozott bennem a vágy, hogy tanítani szeretnék!

1958-ban férjhez mentem Gockler Lajos volt évfolyamtársamhoz. Se lakás, se gyerek, most kell meglépni az újabb kanyart, hogy életem egyenesbe kerüljön, és az legyen a munkám, amit igazán szeretek.

1959-ben alkalmaztak a Bagi Ilona Leánygimnáziumban, azzal a megkötéssel, hogy a mérnök-tanári diplomát hamarosan meg kell szerezni. Dr. Halmi Gyuláné volt akkor az igazgató, aki azonnal bedobott a mélyvízbe. Azonnal kaptam osztályfőnökséget és még 32 évig. Halminétől megtanultam milyen legyen a jó vezető, édesanyám segített az óravezetés hivatalos lépéseit elsajátítani. Markup Valika a kémiatudomány apró lépésekre bontását, gyerekekhez közelhozását tanítgatta. Nagy lelkesedéssel és szorgalommal láttam munkához. Nagy volt az új módszerekhez való fogékonyságom. Sajátkészítésű lapozásos írásvetítővel tanítottam a kémiai gyártásmeneteket. A tanulók nagyon szerették a tanulókísérleti órákat. Részt vettünk országos pedagógiai kísérletekben. Indultunk, sőt nyertünk is középiskolai versenyeken diákjaimmal.

1961-ben megszületett kislányom, 1965-ben pedig kisfiam. Nagyon nehéz időszak következett. Igyekeztem, jó édesanya, de jó tanár és jó osztályfőnök is lenni. Kedvezményeket a gyerekkel kapcsolatban akkor még nem kaptunk. Az iskola lakásunktól való nagy távolsága különösen sok gondot okozott. Férjem nem tudott segíteni, mert a hatalmas lakás-adóság miatt nagyon sokat dolgozott. Közben szerzett még egy diplomát és megszerezte a doktori címet.

Az eredeti végzettségemhez meg kellett szerezni a mérnök-tanári kiegészítő másod-diplomát is, kicsiny gyermekeim mellett. Ez a harmadik teher volt a vállamon. Igyekeztem a tanulásomba valami pedagógiát belevinni. Az akkor osztályommal – diákjaimmal - versenyeztük, kinek az eredménye lesz jobb. Az Ő átlaguk vagy az enyém??? Végül a hármas teher ellenére győztem.

1978-ban az iskola vezetése Kiváló Munkáért kitüntető jelvénnyel jutalmazta munkámat.

Ezután már csak kettős teher hárult rám. Az évek során 8 osztályt bíztak rám, sőt amikor beindult a Szakmunkások Szakközépiskolája, Esti és Levelező tagozaton 6 osztályt kaptam. Sok munkával teltek az évek. Az utolsó 10 évben az osztályfőnöki munkaközösség vezetését is rámbízta az igazgatónk.

Elérkeztem a nyugdíj korhatárhoz. Nyugdíjazásom után még 2 évet vállaltam teljes óraszámban a tanítást, majd

- mikor a feladat nehezebb lett - csak felére csökkent óraszámban végeztem a munkám.

2007-ben férjemmel átvehettük az aranydiplomát .

Ekkor újabb kanyarral új státuszba kerültem, nagymama lettem, új feladatokkal. Az évek múltak és az unokák száma 5-re emelkedett. Az időskori éveket így aztán kitöltik az unokákkal való foglalkozás, a varrás, - első szakmám – s a kertem, a második szakmám. Sok örömöt szerez régi tanítványok jelentkezése, szeretete.

És maradt a tanítás - a harmadik végzettségem, - az igazi „szerelmem”. Boldogan magyarázom a kémia rejtelmeit még most is, unokáimnak, és nagyon örülök, amikor a szemük csillogásából látom a tudást.

Az öt unokám közül kettő már nagy fiú.

Mátét leginkább a motorok varázsolják el, Dániel unokám pedig a számítógép kezelésében nagy mester. 2010-ben az unokák segítségével megtanultam a számítógépen az alapvető műveleteket . Csodálatos ez az új, kinyílt világ. Könnyen kapcsolatot tudok teremteni távoli rokonaimmal, ismerőseimmel.

Külön öröm az iskolánk honlapját böngészni, régi emlékeket felidézni, írásokat, fotókat beküldeni a honlap számára.

Nem tudom, mennyi van még hátra, most már mindennap ajándék. Igyekeztem hasznosan élni, és most - amíg erőm engedi - hasznosan tölteni az időskor éveit.

Dr. Gockler Lajosné

Az elbeszélés 2012. február 24-én érkezett.