Ballagás

 

1986 egyik fülledt meleg, augusztusi napján sokan gyülekeztek a Bagi Ilona Szakközépiskola egyik földszinti tantermében. Mindegyikük kezében általános iskolai és szakmunkás bizonyítvány lapult. Volt, akit kollégája, volt, akit házastársa, de még olyan is volt, akit gyermeke kísért el a beiratkozásra. Igen, beiratkozásra vártak a jelenlévők és az okiratok mellett nagy elhatározás is volt a bejövők tarsolyában:

Tanulni fogok és megszerezni az érettségi bizonyítványt! Kemény 3 évig helytállni a tanulásban, a munkában és a családban is! Komoly elhatározás, nehéz vállalkozás volt.

 

 

Vizsgáljuk meg, mi indította ide, iskolánkba 1986 őszén ezt a több mint 100 felnőtt embert, hogy fáradsággal, lemondással megszerezzék az érettségi bizonyítványt. Többekkel elbeszélgettem erről, főleg az első tanév során. A válaszokban első helyen szerepelt, hogy a tanulás szükségessé vált, az élethelyzet, a munkakör megtartásához vagy megváltoztatásához. A presztízsindítékok mögött a közvetlen környezeti igények húzódtak meg, ahol a tanulás, a tudás, a végzettség tekintélyt ad. Ez fakadhatott a család – gyerekek, házastárs vagy a baráti kör, de fakadhatott a közvetlen munkatársak igényeiből is. Közben múlt az idő, egyre – másra jöttek a beszámolók, a vizsgák.

 

Villon szavaival élve - az évek szálltak, mint a percek – és az újra feltett kérdésre, hogy miért választotta a tanulást a munka mellett már egyre többször megjelent egy másik válasz is: az érdeklődés, a tanulási vágy, a tudás megszerzésének igénye. Örömmel hallottam kicsendülni a válaszokból, hogy a tanulmányi idő 3 éve alatt a motiváció, az indíték, mely először külső kényszer volt, többeknél átalakult belső kényszerré, és a tanulás – ami mitagadás fáradsággal járó ténykedés – szükségletté vált. És valóban, a külső követelménytámasztás ösztönözheti ugyan a tanulást, de eredményessé csak akkor válik, ha érdeklődéssel párosul.

Kollégáimmal együtt szeretnénk azt hinni, hogy az érettségivel nem fejeződik be maguk számára a tanulás. Az utóbbi hetekben a technikus képzés, a főiskolák irányában feltett tájékozódó kérdések is erre vallanak. Reméljük, hogy mindannyian nyitottakká váltak az új ismeretek befogadására. Kívánjuk, hogy a tudás, amit itt megszereztek, legyen környezetükben LÁMPÁS, ami világít a sötétben és másoknak is világosságot ad. Másokat is elindít a tudás megszerzésének útján.

 

Most, amikor a „Ballag már a vén diák” kezdetű dal zengte be iskolánk falait, és ünnepélyesen haladt a ballagó menet osztályról-osztályra, gondolataimban megjelent egy-egy kép az elmúlt 3 évből.

 

Láttam az osztályt ülni a padokban, a megszokott embereket a megszokott helyeken. Láttam az egésznapi munka után fáradt, de figyelő arcokat a villanyfényben, amikor esetleg hiába szólt érdekesen, sőt izgalmasan a magyarázat, némelyüknek le-lecsukódott a szemhéja. Aztán jelzett az önkontroll, és leküzdötték az álmosságot. Bizony, sokszor együtt mondhatták a költő Demény Ottóval a fáradtságról:

Köztudott, hogy iskolánknak két lépcsőháza van. Ez a hátsó az, ahol ügyesen lehet eltűnni, észrevétlen elsietni. De sokan használták, akik munkába mentek a tanításról, vagy az otthon hagyott gyermekeikhez igyekeztek! Griesler Kati, Lakatos Erika, Morócza Mariann és a többiek nevében így fogalmazta meg ezt Maróti Lajos – a költő:

 

Egy másik kép elém vetíti a vizsgák, a beszámolók felforrósodott, izgatott légkörét. Ki könnyebben, ki nehezebben formálja a mondatokat. Látom pl.: Belina Lacit, ahogy biztos tudással mondja a kémiát, de keze remegése elárulja belső feszültségét, szorongását. Bizony nehéz a kémia tudománya, még olyan tanulónk is akadt, aki a kínai nyelvvel hasonlította össze tanulhatósági szempontból. Éppen ezért – talán – akadt a lányok között olyan tanuló is, aki a könnyeivel küszködött a tudománnyal való hadakozás közben.

 

Tanulóink egy része a vizsga előtt, előre elhatározott kedvenc témát választott, amit feltétlenül húzni, illetve felelni szeretett volna. Ilyenkor jöttek a tétel-bűvölések, balkezes húzások, sőt kisebb köpködések is. Osztályunk közkedvelt Szepije például magyarból az irodalmi stílusirányzatokra specializálta magát, és még arra is maradt energiája, hogy a földrajzból tanult, s időnként erősen fújó passzát széllel is megküzdjön!

Az osztályban többeknek kedvenc tantárgya a magyar nyelvtan. Ezek közül is kiemelkedik Cseh Marci és Varga Jancsi, akik - így biztosra veszem, hogy - könnyedén fogják venni a magyar érettségi dolgozat akadályát.

És azok az írásbeli dolgozatok. Köztudott, hogy mennyit számít, hogy ki hova ül, vagyis milyen helyet tudott magának időben foglalni. Voltak, akik ennek érdekében már 12 órakor itt toporogtak az iskola folyosóin. Először a hátsó padok lelnek gazdára, majd a szélsők, csak az első padok ásítanak üresen, amíg be nem rohannak az elkésők és el nem foglalják azokat. Megtelik a terem. Tételhirdetés. Gyors egyeztetés a közel ülő társakkal, aztán lassan elcsendesedik az osztály, s belemerül a gondolatokba.

Kedves emlékeink maradnak a közösen végzett társadalmi feladataink: az előző évek szalagtűzői, ballagásai. Felvillan a kép: Panyik Gyuszi talpig ünneplően és söprűvel a kezében, látom Koltai Lacit, színes papírcsíkokat hajtogatni, és látom a mindig háttérbe húzódó, de mindig mindenre gondoló és mindig mosolygó Emikénket.

A tanulás a legtöbb tanulóból szorongást vált ki, de érdekes, hogy ezt leginkább a legszorgalmasabbak arcán láttuk megjelenni. Sokszor láttam a gondok okozta ráncokat Stefanicz Nellikénk arcán, sőt még az ezt nagy hanggal leplezni kívánó Szepinél is.

Biztos minden kollégám úgy van vele, hogy ha karácsonykor megszólal a kis csengőnk üveghangja, megjelenik Pivon Andi kedves arca a szemük előtt.

 

A tanulás erőkifejtést, szorgalmat, kitartást, lemondást követelt meg tanulóinktól. Ritka az ilyen osztály, ahol egymás támogatására testvéreket, vagy anya-lánya, vagy férj-feleség, sőt azonos házban lakó lakótársakat és munkahelyi kollégákat találunk.

Talán azzal is magyarázható, hogy bár nagyon sokan kimaradtak a három év alatt, mindig volt az osztálynak egy biztos magva, amelyik rendesen járt az órákra, és ami ritka dolog: igyekezett megtartani társait! Így alakult ki a mi osztályközösségünk, ahol együtt tudtunk örülni a kis Kaszás Anett, Varga Andris és Szabó Ágika születésének. A különböző családi alkalmakról készült fényképek – esküvői, gyermekképek – mind nagy érdeklődést váltottak ki.

 

A három év emlékeinek felidézése közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a tanulásban nemcsak az osztálytársak és a tanárok nyújtottak segítséget, hanem a munkatársak és a család is. Hányszor vállaltak maguk helyett délutáni műszakot, hányszor mondott le a család egy jó programról, egy kellemesnek mutatkozó kirándulásról, mert maguknak tanulni kellett. Köszönet illeti őket. Köszönet illeti a feleségeket, férjeket, munkatársakat, akik lehetővé tették a nyugodt tanulásukat.

 

 

 

Búcsúzom a fizika szigorú tanára Kovács Mihályné nevében, akire mindig, mindenben számíthatott osztályunk, segített problémáink megoldásában. Búcsúzom az örökké vidám és változatlanul fiatalos Partos Klári néni nevében, akinél csak a magyar irodalom és a történelem volt tabu, ahol véget értek a viccek. És a jóságos Pleschinger Sándor tanár úr nevében, aki a félelmetes matematika jóságos tanára.

S végül a magam nevében szeretném elmondani, hogy bár búcsúzunk, a jövőben is változatlan szeretettel várjuk a visszalátogató tanítványainkat.

Most pedig jó felkészülést kívánok az érettségi vizsgához valamennyiüknek!