Idézetek levelekből | Bagi Ilona Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola

Bágyoni József 1984 IV.c osztályos tanuló levele

Egy megrázó esemény leírása az iskola tornatermének összeomlásáról

Kedves Tanár úr!

Most szeretnék régi igéretemnek eleget tenni, hogy megírom annak a sajnálatos eseménynek történetét, amikor iskolánk tornaterme összedőlt. Természetesen ez a saját verzióm és élményem. Mások másképp látták, de részleteiben igen csak tanulságos. Köztudott, hogy iskolánk szomszédságában kezdték építeni az Erzsébet Áruházat. Ennek alapozási munkái folytak, és nagy mennyiségű földet mozgattak meg. Pontosabban távolítottak el. Az a nap életemnek egyik fontos állomása volt sok tekintetben. Megváltoztatta az élethez való hozzáállásomat, hogy mennyire kis dolgokon múlik cask, hogy szerencsésen, sérülések nélkül megúsztuk.

Az előzményekről:

Mint ismeretes Kávay tanár úr testneveléshez való hozzáállása, sokszor azon múlt, hogy milyen órát tartott, milyen volt a kedve. Mindenki nagyon szerette és elfogadta, ahogy tanított minket. Ha rosszabb kedve volt, keményebben ellenőrizte a tornafelszerelésünket. Ha nem volt tornacípő, csak zokniban nem engedte meg az órán való résztvételt. Inkább mezítláb, mert jóanyánk nem azért van, hogy stoppolja a lukas zoknijainkat. Más hiányos felszerelésnél is sikerült megismernünk a kötél végét, melyet tanító jószándékkal fenekünk keresztirányú érintésével hozott tudomásunkra. Ezek után kb 20 perces kemény gyakorlatokkal próbálta testünket formába hozni. Futás, szökdelés, békaugrás stb és a legvégén a kötélmászás. Ezeket csak azért jegyzem meg, mert ennek fontos jelentősége lesz a későbbiekben.

Ha jobb kedve volt, a sorakozó és a felszerelés ellenőrzése után, felhívta figyelmünket a balesetmentes sportolásra. Erre volt egy mondókája: Inkább egy vödör bor! … őőőőőőő… sőr, … őőőőőő, … pálinka, … őőőőőő veríjték, mint egy csepp vér. Aztán felosztotta az osztályt, ki focizni ment az udvarra, ki ping-pongozni, ki meg kosarazott vagy röplabdázott a teremben.

Azon a bizonyos csürörtöki napon Kávay tanárúrnak csak egyetlen órája volt. Velünk. A nyolcadik órában. Ez részben meghatározta, hogy a lájtosabb órát tartja meg részünkre. Ez nekünk is jól esett, mert ez a napunk volt a leghúzósabb, hiszen már a 0-dik órától tanultunk és nem hiányzott a legutolsó órán, hogy még fizikailag is teljesen lefáradjunk. Én személy szerint bent maradtam a teremben és a fiúkkal röpladáztunk kb hatan. Páran meg a tatamikon hülyéskedtek. Az óra felénél furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Olyan pattogás féle mintha nádszálakat tördelnének. Mindenki megállt, körbenézett és hallgatózott. Valaki humorosan meg is jegyezte, hogy csak a szú rágja a bordásfalat. De nem láttunk semmi változást. A hangok 20-25 másodperc után megszüntek. Számomra ekkor vált tudatossá, hogy a szomszédban dolgozó markológép már olyan közel lehet a tornateremhez, hogy az mindjárt összedől. Ezért is kerestem azokat a jeleket, hogy honnan is kaphatom az áldást. Repednek-e a falak vagy a tetőszerkezet. De semmi. Mivel a tornaterem bejárati ajtajától nem messze álltam furcsa módon pillanatok alatt a következő gondolatok futottak át rajtam. Két lehetőség közül választhattam. Ha látható módon megindul a fal vagy a tetőszerkezet hova tudok menekülni. Az egyik a palánk alá, a kézilabdakapuhoz, ha esik is valami fentről, a szerkezet némileg felfogja és csökkenti az ütés erejét. A másik hogy egy-két nagy lépést véve a bejárati ajtón kiugrani a kis előtérbe, hisz ott már az épület tömörebb szerkezete révén (2,5 méterre a betongerenda, szűk folyosó) nem érhet nagyobb baj. De nem volt rá szükség.

Az óra lement és mindenki ment öltözni. Mivel egészségügyi vizsgálat is volt aznap, ahogy magamra kaptam a ruhámat felmentem az orvosi rendelőhöz. Itt három szint volt, aki emlékszik rá. A tornatanári, az öltöző és az orvosi emelet. Szinte abban a pillanatban, hogy felértem, megmozdúlt a föld. Remegett a talaj a lábam alatt, és abban a pillanatban tudtam, hogy megtörtént a katasztrófa. Összedőlt valami. Rohantam le a lépcsőn az öltözők felé, és ami akkor előttem látszódott, nem hittem a szememnek. Mint amikor a vulkán kitőr, vagy egy poroltóból nyomják a port kifelé pont felém, hát nem volt mit tenni. A gomolygó por beterített és már csak tapogatózva, lassan tudtam lefelé menni a lépcsőn. Mikor a kis lépcsőház és a földszinti folyosót elválasztó vasajtóhoz értem, éreztem hogy valaki ott áll. Hunyorogva csak egy széles vállat láttam amiből arra következtettem, hogy nem lehet más csak Jancsa Attila sportoló osztálytársam. Ijedten kérdeztem tőle, hogy szerinte maradt-e valaki a teremben. Mivel nem tudta, én azt ajánlottam neki, hogy nézzük meg. Lassan a falak mellett továbbra is tapogatózva eljutottunk a tornaterem bejárati ajtajáig. Még mindig nem láttunk semmit a por miatt. Ami furcsa volt, hogy a bejárati ajtó nem mozdult. Határozottan stabilan meredten állt. A lábammal meg éreztem, hogy valami keménybe rúgtam. Nehezen vettünk levegőt. Mondtam is Attilának: valami történt mert nem tudok bejutni. Elkezdtünk kiabálni hogy van-e itt valaki. Síri csend volt. Nem hallottunk jajveszékelést és nyögést sem. Lassan tisztult a portól a levegő és akkor egy meredeken besütő fénysugárt láttunk onnan ahol elvileg a falnak és a bordásfalnak kellett lennie.

Összedölt a terem – mondtam. Tovább hallgatóztunk és lassan láthatóvá vált minden. Egy halom tégla zárta el az utunkat. Kerestünk emberi formákat alatta, de nem találtunk. A fal teljes hosszában megrogyott és ott ahol a kosárlabdákat a bordásfal tetején tároltuk az szinte egy szinten volt a padlózattal. A bejárattól kb 4-5 méter hosszan meg bedőlt a fal. Ezért tudott besütni a nap rajta. Még egyszer szemügyre vettük, hogy tényleg nem találtunk senkit a téglahalom alatt, sietve mentünk a földszinti folyosóra, hogy tiszta levegőt vehessünk. Ott döbbent arcok meredtek felénk. Érdekes látvány lehettünk, hisz rengeteg por rakódott ránk. Első mundatunk az volt, hogy hála Istennek senki sincs a romok alatt, nem sérült meg senki. Viszont kértük őket, hogy hozzanak valami innivalót a büféből mert megfulladunk a sok portól. Hozták is és szinte az egész üveget kiittam, majd próbáltuk magunkat letakarítani a portól. Mindenünk teli volt, a fülünk, a szemünk, a szánk. Fehérek voltunk, mint egy hóember.

Mindenkit a főlépcsőig eltávolítottak. Látszott, a helyzetet a tanárok és a vezetés is nehezen kezelte. Mit kell ilyenkor csinálni?! Végül mindenkit hazaküldtek. Látva a dolgokat úgy gondoltam, hazamegyek a fényképezőgépemért és visszajövök. Délután a suliba beérve egy sárga szalag zárta le a tornaterem felé az utat. Izgatottan, de végül is döntöttem. Fotózok. Meglátott az iskola titkárnője is, aki mellém csatlakozott. Gyakorlatilag a tornaterem ajtajáig mentem és onnan készítettem egy pár felvételt. Aztán az iskola más nézetéből is készült felvétel, hogy mennyire rogyott meg a tetőszerkezet. Visszaérve az iskola bejáratához hangos kiabálásra lettem figyelmes. Az igazgató úr “szídta” le a titkárnőjét hogy, hogy mer az elzárt területre belépni. A válasz: Nem kell engem félteni, ott volt velem a Dodó. Én abban a pillanatban lettem látható a lépcsőről lejőve az igazgató Úr előtt. Hátha nem én lettem volna, páros lábbal tessékelt volna ki az iskolából. Így csak hangos megjegyzésekkel zavart ki. Csütörtök volt.

Pénteken az órákat átszervezve megtartották, de az iskola bejáratától a tornateremig semmilyen tanítás nem folyt. Féltek attól, hogy ha összedőlne a tornaterem, az kihatással lenne a közeli termekre is. Szombaton 1 órára ígérték, hogy lengőgolyós módszerrel ledöntik a tornatermet. Párszor meg is kellett ügyesen mozgatni azt a súlyos golyót, míg végül nem maradt más, mint egy nagy téglahalom.

Pár héttel vagy hónappal később - pontosan már nem emlékszem - hívatott az igazgató úr. Tartottam egy kicsit tőle, ugyan miért akar velem beszélni. Meglepetésemre az akkori fotózgatásom felől érdeklődött. Meg vannak-e azok a felvételek, mert olyan gyorsan intézkedtek, hogy sajnos nem készült fotó a károkról. A biztosítónak meg szüksége lenne rá. Talán így bocsánatos bűnt követtem el.

Mostanáig nem is foglalkoztam vele, mert csak a negatív maradt meg. Talán soha nem késő még, hogy levelemmel és egy életre szóló élménnyel osztottam meg az olvasót. És most már képekkel mellékelve.

Egy szerencsés Bagis túlélő, Bágyoni József 1981-84

"Az óra felénél furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Olyan pattogás féle, mintha nádszálakat tördelnének. Mindenki megállt, körbenézett és hallgatózott. Valaki humorosan meg is jegyezte hogy csak a szú rágja a bordásfalat. De nem láttunk semmi változást. A hangok 20-25 másodperc után megszüntek."

A fotókat készítette Bágyoni József,

elküldte 2013.szeptemberében