Életutak

«« Vissza ««

"Mi magunk legyünk az a változás, amelyet látni szeretnénk a
világban."

Mahatma Gandhi

Pelsőczi - Burger Éva 1959 IV. c

 

1940- ben születtem Dunaszerdahelyen,

s nem mondhatom, hogy ingerszegény környezetben nőttem fel.

Édesanyám sajnos - amióta vissza tudok emlékezni - beteg volt, sclerosis multiplex betegségben szenvedett. Elég jól vissza tudok emlékezni két-három éves koromra, de Őt én járni nem láttam, béna volt. Emiatt, valamint édesapám hadifogsága miatt egy csallóközi kis falucskában, Kislégen teltek gyermekéveim, az anyai nagyszüleimnél.

Nagypapám állatorvos, lópatkoló és kocsi kovács volt egyszemélyben, s ennek megfelelően a falu végén a legutolsó házban laktunk. Nagypapám tanított írni és olvasni, négyéves koromban már újságot olvastam, haditudósításokat. Még Churchill-ről is olvastam, s ha valamit nem értettem, nagypapa megmagyarázta.

 

Édesapám hadifogságból való hazatérése után telepítettek át minket Magyarországra, Soroksárra.

Általános iskolába 1947-től jártam, Soroksáron, a Marx Károly úti általános iskolába. Mindig kitűnő tanuló voltam, s ebben nagy szerepe volt édesanyámnak, aki már akkor nagybeteg volt, mégis mindig érdekelte, ami az iskolában történt. Harmadikos koromban már gyököt vonni tanított. 

 

Negyedikes koromban elveszítettem édesanyámat. Nagyon nehezen tudtam elfogadni, elviselni a hiányát, főleg hogy halála után egy éven belül mostohát és három testvért is kaptam. Összeomlott addigi világom, nem volt többé olyan személy az életemben, akivel annyi mindent megbeszélhettem volna, aki annyi mindenben segíteni tudott volna, mint Ő. 

Ekkor nyújtott segítő kezet tanító nénim, Rajky Edith. Amolyan tanítónéni-pótanyuka szerepben. Ő volt az, aki műveltsége, embersége révén közel tudott hozzám kerülni. Végigkísérte életemet felső tagozatos koromban is.

Az Ő személyes példája, valamint felső tagozatos tanáraim embersége, pedagógusi példamutatása már középiskolába lépésemkor a pedagógus pálya felé terelt engem. Édesapámnak a sok munka mellett — négy gyereket és egy feleséget kellett eltartania — csak arra maradt ideje, energiája, hogy ösztönözzön a tanulásra.

Neked jó fejed van, ebből kell megélned — mondta. Valószínüleg igaza volt.

 

A gimnáziumban eltöltött évek alatt nagyon sok jó tanárom volt, ők is erősítették bennem a tanári pálya iránti vonzalmat, de olyan bensőséges kapcsolatom többé nem akadt, mint Edith tanító nénivel. Osztálytársaim nem sokat tudtak rólam, magamnak való, befelé forduló ember voltam ekkor, és még egyetemi éveim alatt is. Amiért mégis kedveltek középiskolás koromban, de néha még az egyetemen is társaim, az rendkívüli segítőkészségem volt, és az, hogy jól magyaráztam.

 

Hitvallásom, amelyet Kamelot lovagjainak kerek asztalába véstek:

 

"Egymást szolgálva szabaddá válunk."

a Kamelot - mondakör fő tanulsága.

 

Ahogy nekem segített a tanító nénim, és néha egy-egy tanárom, ugyanígy próbálok én is segíteni, tenni másokért - családon belül és kívül. A szabadságot ebben az esetben a cselekedetek szabadsága, kényszermentessége jelenti. Egymás szolgálata nem szolgaságot, hanem cselekedeteink szabadságát jelenti - jó cél érdekében.

 

 

Az ELTE TTK-n végeztem fizika - kémia szakos középiskolai tanárként, jó minősítéssel, amelyet egy későbbi intenzív továbbképzésen - ugyancsak az ELTE-n - kiválóan megfeleltre javítottam. Tanári pályám során mindig az ELTE TTK maradt az „Alma Mater”, ahova feltöltődni vissza-visszajártam.
 
  • Első munkahelyem az ország első szakközépiskolája, a Latinka Sándor Szakközépiskola volt. Bár csak két évet töltöttem ott, de nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy tagja lehettem Székely Endréné igazgatónő elit csapatának. Kollégától életemben annyit nem tanultam, mint tőle — minden segítséget személyesen adott meg, amire egy pályakezdő pedagógusnak szüksége lehet.
  • Következő munkahelyem Szigetszentmiklós — Gyártelepen, a Steinmetz-kapitányról elnevezett Szakközépiskola és Szakképző Tanintézet volt. Életem legjobb tizenhárom évét töltöttem ott, de kisfiam születése után nem engedhettem meg a napi négyórás /oda-vissza/ utat.
  • Ezután egészen nyugdíjazásomig a Kispesti Deák Ferenc Szakközépiskola tanára voltam.
  • Következett - már nyugdíjasként - egy év a Ganz Ábrahám Szakközépiskolában.
  • Majd három év a diákkori iskolám utódjában, a Pestszenterzsébeti Műszaki Szakközépiskolában, későbbi nevén  Eötvös Loránd Szakközépiskolában.
  • Ahová ezután kerültem az a jelenlegi munkahelyem — a Pogány Frigyes Kéttannyelvű Szakközépiskola és Gimnázium. Tizedik éve vagyok itt. 

 

Alapjában véve magányos emberként éltem még kapcsolataimban is, és éppen ez az érzés hajtott már pedagógusként—és hajt még ma is, - hogy akiknek rám van szüksége, azok az emberek mindig számíthassanak rám. Tisztában vagyok azzal, hogy emberi minősége felett senki nem képes teljesíteni, ezért tehát saját személyiségemet, ezt figyelembe véve igyekeztem fejleszteni. Úgy vélem, ez jórészt sikerült is. Ennek köszönhető, hogy diákjaimmal mindig is jó volt a kapcsolatom, de a kollégák jelentős részével is. Tudomásul veszem, ha valaki nem szível annyira, hiszen nem mindenkinek lehet szimpatikus az én emberi minőségem, és az ebből fakadó életszemléletem.

 

Pedagógusként és szakszervezeti vezetőként is elkeserít, hogy az utóbbi húsz-huszonöt évben az oktatásban lejátszódott folyamatok, „reformok”nem adják meg a mai fiataloknak a lehetőséget, hogy olyan képzést kapjanak, mint amilyet mi kaptunk. Ezt a túlzottan liberális oktatáspolitika már nem teszi lehetővé.

Egy fiatal gyerek nem tudhatja, hogy mit kell megtanulnia feltétlenül, és mi az, amire elég, ha emlékszik. Én ennek ellenére próbálkozom a lehetetlennel, és szerencsére akad néhány pedagógus kollégám, aki hasonlóképpen vélekedik. Éppen ezért szabad időm jelentős részét két szép tudományom, a fizika és a kémia fontos eredményeinek tanulmányozására fordítom, s amit lehet, ezekből rögtön tovább is adok tanítványaimnak is. 

 

Magánéletem örömeit elsősorban családomnak, főként fiamnak köszönhetem.   

Férjemmel együtt küszködtük át életünk jelentős részét, és mi ketten vagyunk a szülei imádott fiamnak. Életünk nyugalmasabb, kellemesebb pillanatait is együtt töltöttük - hárman. (Üdülések, kirándulások, itthoni kerti partik, születésnapok, névnapok,  stb.)  Az iwiw-en van közös fotónk Ravennából. A honlapon ezek a képek a Régen és ma menüpontban már bemutatásra kerültek. 

Ami nagyon lesújtott mindig életem során, az hozzátartozóim elvesztése volt.

Szeretem a zenét, komoly zenét, könnyű zenét, szeretek olvasni — csak kevés rá az időm.

Szeretek táncolni, még mindig, színházba járni — ha módomban van.

Fiatal koromban atletizáltam, röplabdáztam, vitorlázórepülő voltam — sportoltam, amihez éppen kedvem volt, de nem kitartóan, csak kedvtelésből.

Szeretem a tengert, szeretek utazni, és meg is teszem, ha van rá pénzem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezeket az emlékeket igyekszem megörökíteni fotókkal.

 

 

                                       Pelsőczi Burger Éva

2011. január 1.

1959 IV. c

            

 

 Szerkesztői kiegészítés!

  Az írás belső szakaszán és az oldal felső kiemelt idézete egyaránt Évike saját küldeménye.

 

  

«« Vissza ««



Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.