Életutak
«« Vissza ««
Dr. Czigler Lászlóné sz. Hillinger Éva
1962 IV. f
1944. június 27-én születtem Pestszenterzsébeten, a Wesselényi utcában, anyai Nagyszüleim házában. Édesanyám csak másnap tudott bejelenteni a Hivatalban, így mindenütt június 28-a szerepel születésem napjául. Ebben az időben családunk Kislángon élt, Édesapám ott volt orvos, illetve éppen a háborúban volt. Bátyám 9 hónapos korában bölcsőhalállal halt meg. Nővérem Mária, születésemkor volt két éves. 1953-ban született húgom, Zsuzsanna.
Bemutatom abból az időből őrzött családi fotónkat.
Még mielőtt iskolába kerültünk volna, Édesapám Székesfehérváron lett járási tiszti főorvos. Az első osztályt itt végeztem. Közben Édesapám letette a tüdőgyógyász szakvizsgát, és a Tapolcai Kórház Tüdőgondozójának lett az igazgatója. A második osztályt már itt kezdtem el.
1956-ban a tapolcai emberek szeretete Édesapámat a Városi Forradalmi Tanács elnöki székébe emelte. Legfontosabb teendője az volt, hogy megszervezte a város és a Kórház ellátását 3 hónapra előre, élelemmel, tüzelővel, mellékesen kiadta a pártházat egy 7 gyermekes család számára lakásnak. Ennek következményeként állásából elbocsátották és kitiltották Tapolcáról, így 1957. november elején (nyolcadik osztályos voltam, nővérem pedig második gimnazista) elköltöztünk Zalaszentgyörgyre, ahol Édesapám körzeti orvosi állást kapott. Két nappal a költözés után elvitték Édesapámat. Ott maradtunk Édesanyámmal és a testvéreimmel idegenek között. De az ottani emberekre csak megbecsüléssel és szeretettel tudok gondolni. Mindenben segítettek, és amikor jött Édesapám helyett egy új orvos a faluba, azzal a feltétellel vették fel, hogy mi ott maradhatunk az orvos lakásban, az egyik szobában.
A faluban nem volt felső tagozat az iskolában, így Bagodvitenyédre jártam iskolába – vonattal elérhető volt, nővérem Zalaegerszegre járt be vonattal a gimnáziumba. Családunkban - főleg édesapám részéről - elvárás volt, hogy gyermekkoromban, az iskolában csak jelesre felelhettünk, ha egy négyest kaptunk, az már probléma volt. (Ez a "kötelezettség" mindvégig elkísért. Diplomáim jelesek, de van kitüntetéses is.)
A nyolcadik osztályban beadtam jelentkezésemet a legközelebbi gimnáziumba, Zalaegerszegre. Az iskolám ráírta a jelentkezési lapra, hogy az iskola legjobb tanulója vagyok, a gimnázium pedig közölte, hogy majd akkor jelentkezzem, ha az Édesapám szabad lesz, mert természetesen elítélték, az 56-os eseményekben való aktív részvétele miatt, börtönben volt. (Édesapám rabságának utolsó szakaszában a börtönkórházban is dolgozott orvosként. Szabadulása után Biharugrán körzeti orvos lett. - 2007-ben Tapolcán felavatták emléktábláját.)
Szóval nem vettek fel, sem Zalaegerszegre, sem máshová. Anyukámmal végigjártuk az ország középiskoláit, gimnáziumokat, szakközépiskolákat, szakmunkásképző intézeteket, de mindenütt ugyanazt mondták. Végül már augusztus 31-én jutottunk el - valaki tanácsolta Édesanyámnak – az I. László Gimnáziumba Budapesten - Kőbányán, (Jelenleg Szent László Gimnázium a neve) ahol az igazgató, Dr. Fekete József csak annyit mondott, hogy neki is van három korombeli kislánya, és az ilyen korú lánynak iskolapadban a helye, másnap menjek az I. D. osztályba. Így lettem végül is gimnazista.
Akkor csak annak örültem, hogy tanulhatok. Azt, hogy ez az ember mit kockáztatott értem, csak felnőtt fejjel értettem meg, amikor megtudtam, hogy bizony végeztek ki embereket kevesebbért is. Hála Istennek, nem lett baja ebből, igaz betartottam, amit kért, hogy senkinek ne beszéljek semmit magamról, csak tanuljak. (Később egy csodálatos családi barátság lett a folytatás, a felesége is nagyszerű asszony, és a lányokat is nagyon megszerettük. Férjemet is ismerte, mert Ő is a László Gimnáziumba járt, amikor elsős voltam, Ő akkor volt harmadikos.
Egy év múlva Fekete Igazgató Urat áthelyezték a Minisztériumba, Ő lett a Középiskolai Főosztály vezetője. Később dr. Fekete József úr a Műszaki Egyetem pszichológia professzora lett, és a Tanárképző és Pedagógiai Intézet igazgatója volt. Sajnos négy évvel ezelőtt - 2006-ban - 84 éves korában meghalt.
Az első év elvégzése után átkértem magam a Bagiba, - ez már nem jelentett problémát, hiszen csak átvételt kértem, nem felvételt, mint egy évvel azelőtt.
Két okból jöttem el az I. László Gimnáziumból: egyrészt sokat kellett utazni Erzsébetről Kőbányára, másrészt akkor már - miután az iskolából elment az igazgató, aki ilyen nagy segítséget nyújtott nekem -, nem volt aki miatt ahhoz az iskolához kötődtem volna.
1959 őszétől lettem a Bagi Ilona Gimnázium diákja, a II. F osztályba kerültem. Három iskolaév emlékét őrzöm. Az itt látható fotóval Rajky Emma tanárnő és Szabó Emma osztálytársam arcképét örökítettem meg.
Amikor Pestszenterzsébetre költöztem (akkor Pesterzsébet volt), 14 évesen lettem önálló (ha befűtöttem meleg volt a szobámban stb.) Édesanyám minden hónapban adott 100 Ft-ot, abból gazdálkodtam. Nem tudom, hogyan csinálta, hogy minden hónapban tudott adni, mert dolgozni nem tudott elmenni, a faluban nem volt munkalehetőség, Zalaegerszegre nem tudott bejárni, mert húgom abban az időben nagyon beteges volt. Azt tudom, hogy amit nélkülözni tudtunk eladott (például a zongorát), és tudom, hogy nagyon sok mindent kaptunk az emberektől (tojást, zöldséget, de még a karácsonyfát is). Ma már nem tudom hogyan csináltam, hogy néha még egy-egy fagylaltot is tudtam belőle venni. Arra emlékszem, hogy az ebéd befizetés 33 Ft volt egy hónapra, a napi fél kiló kenyér havi 45 Ft, és 22 Ft-om maradt havonta margarinra időnként 10 dkg szalonnára, füzetre, a villamosbérletre, ami akkor 2Ft 70 fillér volt stb.
Érettségi után természetesen nem vettek fel egyetemre, dolgozni mentem. A Papíripari Vállalat Csepeli Papírgyárában dolgoztam gépen, a zsákgyárban, folyamatos üzemben, 4 forint 70 filléres órabérét. Később áthelyeztek a laboratóriumba, itt laboránsként dolgoztam. Amikor szóltam, hogy szeretnék egyetemre jelentkezni, vegyészmérnökire mennék, (gondoltam, talán a vegyészre támogatnak) közölték velem, hogy nem kapok javaslatot. Amikor megkérdeztem miért, azzal indokolták, hogy a Papírgyárnak nincs szüksége vegyészmérnökre. Végül felvételt nyertem vegyész nappali helyett a gépészkar esti tagozatára. Miután a Papírgyár nem biztosított egy műszakos munkát, munkahelyet változtattam. Térlátásom nem lévén sokat kínlódtam a gépészkarral, végül két évet zártam le és kimaradtam.
1965 márciusában férjhez mentem, férjem dr. Czigler László sebészorvos.
1966 májusában megszületett Zoltán fiam, 1967 novemberében László fiam. 1972-ben a városrendezési terv keretében lebontották a házat, amelyben laktunk, ekkor költöztünk el Pesterzsébetről Óbudára.
1973 januárjában született Péter fiam, aki születésekor sérült, oxigénhiányos (középsúlyos értelmi fogyatékos, mozgássérült és gyengén látó -13-as szemüvege van). Szerencsére tud családban élni, szeret olvasni, sokat tévézik, DVD-t néz, számítógépen játszik. Amíg dolgoztam napközibe járt (reggel vittük, délután érte mentünk), amióta nyugdíjas vagyok, itthon van velem. Amíg dolgoztam Budapesten laktunk, de Petit nem lehetett kiengedni a játszótérre, mert esetenként „zaklatásnak” volt kitéve rossz emberek részéről, ezért úgy döntöttünk, hogy kertes házba költözünk. Sajnos a budapesti lakás és garázs áráért legközelebb Gyálon tudtunk házat venni, Budapesten nem, de itt legalább zárt kapu mögött tudunk élni, és Peti akkor megy ki, amikor akar, senki sem tudja elvinni.
Diplomáimat három gyerek és munka mellett, asszonynéven jelentkezve szereztem (gépész műszaki tanári, filozófia, nemzetközi marketing és végül Pénzügyi Főiskola). Gyakorlatilag egész életemben dolgoztam és tanultam. Talán azért, mert 14 évesen annyian akarták megakadályozni, hogy tanuljak.
Munkában töltött éveim legnagyobb részében két munkahelyen dolgoztam: a Budapesti Műszaki Egyetem Tanárképző és Pedagógiai Intézetében, majd a Külkereskedelmi Főiskolán. Innen mentem nyugdíjba főtanácsosként.
|
1987. június 7.-én Művelődési Miniszteri dicséretet kaptam: Köpeczi Béla.+ |
1975-től 1978-ig férjem Nigériába szerződött, ahová természetesen elkísértem a 3 gyerekkel együtt. Nem volt egyszerű dolog, rengeteget lehetne mesélni róla. Három év alatt kétszer raboltak ki bennünket, A verandánkon 4 skorpiót csaptunk agyon, a kertben több alkalommal kígyókat találtunk, átéltünk két katonai puccsot, de szerencsére nagy bajunk nem lett.
Férjem is egész életében dolgozott, de 60 évesen kénytelen volt nyugdíjba menni, mert jött egy daganatos tüdőműtétje (szerencsére jóindulatú) és utána fizikailag nem bírta a hajtást. Természetesen a nyugdíjba menetel miatt depressziós lett, sőt egy pánikbetegség is jött, majd a rengeteg gyógyszertől egy gyomorvérzés, szóval nem sorolom, a lényeg az, hogy most már jól van.
Zoltán fiam matematikus mérnök lett, majd elvégezte Franciaországban a nemzetközi menedzser iskolát. Ennek egy évre 5 millió Ft volt a tandíja, ezt egy holland banktól kérte kölcsön, így utána külföldön vállalt munkát, mert ezt az összeget kamataival együtt tíz év alatt vissza kell fizetnie, és ez talán a kinti fizetésből könnyebb. Jelenleg Svájcban dolgozik.
László, középső fiam közgazdasági szakközépiskolát végzett, utána elektronikai műszerész szakmát szerzett, majd felsőfokú külkereskedelmet tanult. Jelenleg a Magyar Televíziónál montírozó.
Péter fiammal otthon töltjük napjainkat.
Jelenleg nyugdíjasok vagyunk, műveljük a kertet, vezetem a háztartást.
Visszaemlékezésemben alig van szó családomról, pedig Ők jelentenek nekem mindent. Hála a jó Istennek, nagyszerű gyerekeim vannak, s férjemmel immár 45 éve élünk boldog házasságban.
Dr. Czigler Lászlóné Hillinger Éva
Az oldal összeállítása elkészült: 2010. augusztus 20-án
Marie Curie gondolatsorának idézetét Éva küldte be
szerkesztőségünknek, kérve annak felhelyezését.
Tiszteletadás Éva édesapjának
«« Vissza ««
Észrevételeket és javaslatokat a dokaistvanne@gmail.com e-mail címre várjuk.